Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)

Tanulmányok - Szíj Enikő: cirill 199

200 tendő első fejezet első mondatát: „A múlt idők száma az ócseremiszben — problémás kérdés"? Továbbá, a 6. oldalon az „ócseremisz és a „mai cseremisz" fejlécű táblázatban az ócseremisz egyetlen múlttal szemben négyféle — „új" — múltat látunk: nepßoe npomefliuee, npomeAinee fljiHTejibHoe 3M<JtaTHMecKoe, nep4>eKT, njiK)CKBaMnep4)eKT. Célszerűnek látszik az igeidőket orosz nevükön említeni, mert így talán könnyebb más orosz (és magyar) nyelvű cseremisz nyelvtanok többnyire számmal jelzett igeidőivel azonosítani őket. Példaként említhetjük a fl3biKH Hapo^OB CCCP 3. kötetét (231 — 232., 247. 1.), a „legkorszerűbb" összefoglaló finnugor kezikönyvet, az OCHOBM (})HHHO-yrop-CKOro ji3biK03HaHHji. 3. kötetét (66. I. 64—70. 1.), BERECZKI GÁBOR: Cseremisz (mari) nyelvkönyvét (Tankönyvkiadó, Budapest 1971. 39 — 41) — mindegyikben (esetleg eltérő számozással, de) hat cseremisz múlt időről történik említés. Illett volna tehát legalább lábjegyzetben utalni arra, hova tűnt az itt most hiányzó kettő ? Az első fejezet címe alól hiányzik az alcím, amely tudatná, hogy a szerző elsőként (6—15) az ún. első múltnak [= praeteritum, npomefluiee o^eBHflHoe, a Pvédei Károlyféle zűrjén igeidőelnevezések mintájára (Chrestomathia Syrjaenica. Budapest 1978. 79. 1.) magyarul szemtanúsági múltnak] az ún. első és második ragozásával foglalkozik. Az eiső ragozású igék szóbanforgó múltját más időjellel (--i-vel) képezik mint a második ragozású igékét [s- > -fi)s]. Nyilvánvalóan a kétféle időjel nem jelentette kétféle múlt idő meglétét, a két jel jelentése azonosnak bizonyul. A második alfejezetben (15 — 26) a régi állapot megváltozásának kezdeteit vizsgálja a szerző. Úgy véli, hogy ebben a npouiefliuee flJiHTejibHoe SM^aTHMecKoe ( = imperfectum, folyamatos múlt) létrejöttének volt nagy szerepe (17). S hogy ez miért jött létre? A szerző rámutat aira az univerzálé jellegű tényre, hogy kölcsönhatás mutatkozik az únfolymatos igeidők (KOHTHHyo3Hbie BpeiweHa) megléte ós a grammatikai BHA hiánya között (vö. az angollal). Szükség lett olyan időrendszerre, amely az elbeszélés főcselekményét és a háttércselekményt elhatárolja egymástól. A szerző szerint a most tárgyalt múlt idő a perfectumnál és a plusquamperfectumnál korábban jött létre, de — és most jön egy újabb ellentmondás — mivel viszonylag ritkán használták, nem lehet róla kategorikusan állítani, hogy jelentős változást idézett elő a cseremisz időrendszerben (26. contra 17.). A „Perfectum avagy a II. múlt" (26 — 37) — ezt az időt nevezi befejezett, nemszemtanúsági múltnak a zürjénben Rédei Károly. Az ócseremiszben az -n-képzős melléknévi igenév (a mai cseremiszben határozói igenóv !) és a 'lenni' ige jelen idejű alakjaiból álló összetett múlt, amelyből az ún. aJurerpo^opMbi, tehát gyors beszédben összevont formák jöttek létre: tolón ulam > tolónam 'én jöttem', tolón ulat > tolónat 'te jöttél', tolón uleé > tolón 'ő jött'. Ezt az összevonódást elősegítette az a tény, hogy a 3. személyben a létigei tagot mint kopulát a finnugor nyelvek általában nem használják, így a létige feleslegesnek tűnhetett a többi személyben is, a személyragjára viszont a személyre utalás miatt szükség volt. A szerző részletesen taglalja a perfectum különféle modálisi szerepét (31-37). A plusquamperfectum [Szerebrennyikovnál oroszul: npOKÄenpomeflinee, másoknál: npeAnpoiueAinee I (oqeBHaHoe) ós II (Heo^eBHßHoe), magyarul: szemtanúsági régmúlt] tárgyalása során rámutat a plusquamperfectum [pl. Ivdónam óle '(addig) én olvastam'] ritka használatának okára: a cseremiszben viszonylag ritka a (többszörösen) összetett mondat, az alárendelés gyengén fejlett. „A perfectum szerepe a cseremisz múlt idő rendszerének átrendeződésében" című fejezetben (40 — 43) a szerző arról ír, hogy a perfectum és a plusquamperfectum között implikatív kapcsolat van, tehát egyik nincs a másik nélkül, a perfectum miatt jött létre a plusquamperfectum, ugyancsak a perfectum miatt alakult ki a szemtanúsági — nemszemtanúsági múlt mint (az orosz szakkifejezéssel élve:) ocoöoe HaKJiOHeHHe aoceHTa, s ez volt az oka az ún. latens imperfectum (jiaTeHTHMH HMnep^eKT) kialakulásának. Mindez pedig a linguotechnika gyors fejlődéséről tanúskodik. Az ócseremiszben (itt, a 41. lapon npaMapHHCKHÖ H3MK, máshol, mindeddig flpeBHeiwapHÖCKHH) meglevő egy(etlen) múlt idő szemantikailag rendkívül terhelt volt, ezért az idők múlásával a sajátos jelentós az esetek többségében saját(os) formát = új igeidőt kapott. Idővel az új múlt időkre is a sokféle jelentós lett jellemző, a sokféleség néha még azt is eredményezhette, hogy pl. a közös jelentéshatárokon az egyik idő a másik helyett is használatos lett, pl. az imperfectum jelentésű perfectum az emfatikus folyamatos múlt helyett is állhatott (erre a szerző számos irodalmi nyelvi példát említ). A történeti tipológia szemszögéből talán a tanulmány utolsó része tarthat számot a legnagyobb érdeklődésre, ugyanis itt van szó arról, milyen mórtékben köszönhető a török nyelvek hatásának a cseremisz múlt idő típusváltozása (43 — 47). A cseremisz —csuvas kapcsolatok szoros volta közismert. A csuvasban pl. a folyamatos emfatikus múltnak éppoly jelentései vannak mint a cseremiszben, és éppoly ritkán használatos, kózenfek-SZEMLE - ISMERTETÉSEK