Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)

Tanulmányok - Simoncsics Péter: Magyar népdalok és népballadák finnül 180

184 SZEMLE - ISMERTETÉSEK Tekintve, hogy e két kiadvány összesen 89 énekelt szöveget tartalmaz (az egyik 64 népdalt, a másik 25 népballadát), a fordító számára bizonyos ritmusminták eleve adottak voltak, s ezekhez kellett megtalálnia a finn nyelvben rejtőző prozódiai lehetőségeket. A két nyelv többé-kevésbé azonos akusztikai-prozódiai jellege, amely föltehetőleg finnugor, sőt uráli örökség (első szótagi, pontosabban szólamhangsúly, amely a szólam, s így természetesen az elején álló szó első szótagjára esik; a hosszú és rövid magánhangzók ellentéte; magánhangzóharmónia) nemcsak a két nyelv népi verselésében mutatkozik meg, hanem a mindkettő kultúrájában meghonosodott idegen versformákban is. Mindkét népi verselés csak szótagszámláló (a hangsúlynak, minthogy helye rögzített, nincs konstitutív szerepe), a műköltészet verselése mindkét kultúrában szótagszámláló és időmértékes. Mind a népi, mind a műköltészet prozódiáját az különbözteti meg a finn és a magyar esetében a legtöbb európai nép verselésétől, hogy azokkal ellentétben belőlük hiányzik a hangsúly módszeres fölhasználása. Bizonyságul idézem a magyar néphagyományból ismeretes „táncszókat", amelyeket dallam nélkül recitálnak, s amelyekben minden egyes szótagot egyforma erős nyomatékkal kiáltanak, a hangsúlynak tehát nincsen semmilyen ellentétező, kiemelő, díszítő szerepe. A két népi verselés váza lényegében azonos, az ezekre épülő magasabb szintű költői eszközök használatában már vannak különbségek. A finn például jobban kedveli a soron belüli alliterációt, mint a magyar, bár az alliteráció a magyar előtt sem ismeretlen. A soron belüli anyag elrendezésében a magyar szívesen használja a sor egy részének változatlan megismétlését, az ún. visszhangzást (valószínűleg finnugor örökség), míg a finn gyakran él inverzióval (indogermán kölcsönzés), ami a magyarban viszont igen ritka. Mind a finn, mind a magyar népköltészet legfontosabb sorközi kohéziót biztosító fogása a szintaktikai párhuzamosság, amelyet a finn is, a magyar is a fonetikai anyag ismétléseivel, alliteráció val és rímmel emel ki. A finnben az alliteráció (archaikus vonás), a magyarban a rím (európai hatás) az általánosabb. Ugyancsak európai befolyásnak tulajdonítható, hogy a magyar kedveli a négysoros, rímekre épülő strófákat, bár anépdalok dallamainak négysoros szerkezete (amely a tudomány mai állása szerint honfoglalás előtti török, távolabbról keleti örökség) időben korábbi, s térben éppenhogy nem európai kapcslatokra mutat. A finn ezzel szemben bővelkedik a sorpárban, amely nyilvánvalóan archaikus vonás. Mindent összevetve az alliterációt és sorpárt kedvelő finn régiesebb képet mutat, mint a rímkedvelő és strófát használó magyar. A fordítónak tehát ehhez a régiesebb „stílushoz" kell alkalmaznia fordításait, hogy azok megőrizzék a finn közönség előtt is népdaljellegüket, legföljebb „meghosszabbíthatja" a finn versépítkezést a magyar irányába, mint ahogy a Tonavalta puhaltaa c. kötet 35. számú dalának fordításában is tette: Eredeti Fordítás Félre tőlem búbánat, búbánat, Hitto vieköön suruni, suruni, kancsót vágok utánad, utánad. perääs heitän kannuni, kannuni. Széles világ csúfjára, csúfjára, Kaikki kimpuus usutan, usutan, megfojtlak egy pohárba, pohárba. sinut viiniin hukutan, hukutan. Az eredeti sorai tízszótagosak és három ütemből állnak (4 + 3 + 3), s ezt a fordítás hűségesen meg is tartja. A második 3 szótagot tartalmazó ütem