Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)

Tanulmányok - Simoncsics Péter: Magyar népdalok és népballadák finnül 180

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 183 fordítás épp a reformátorok és ellenreformátorok Biblia-fordításai által kap jogot a létre. A fordító olykor szinte isteni hatalmat gyakorolt, midőn a sors szeszélye folytán a nemzet irodalmában üresen maradt helyeket garantáltan elsőrangú szerzőkkel pótolja. Nem is szoktunk csodálkozni, ha valamely könyvkiadó „teljes finn (svéd, lengyel, magyar) Shakespeare-sorozatot" hirdet. A ,,nem-angol nyelvű Shakespeare" illúzióját elfogadjuk, megszoktuk, ez a fikció beletartozik kultúránkba. Miért ? Talán mert az a „Kulturpark", amelyben Shakespeare „nőtt", mondjuk reneszánsznak, az egykori Európa nagy részére kiterjedő, kézzelfogható, s többé-kevésbé egyöntetű valóság volt. A környezet tehát, amelybe ezt a „fát" át kell ültetni, nem teljesen idegen, sőt sokszor nagyonis hasonló az eredetihez. A műfordítás tehát nem más, mint mesterségesen fölgyorsított kulturális kölcsönzés, az újkori kultúra első nagyszabású fikciója, ahol a huzamos együttélést az azonos kultúrkörbe való tartozás, a közös ízlésbeli alapot a nagy stíluskorszakok, s a kétnyelvűséget a műfordító maga képviseli, s a preventív cenzúra is elsősorban rajta keresztül érvényesül. A népköltészet fordítójának bizonyos értelemben még a műfordítóénál is nagyobb akadályokkal kell megküzdenie. Az első akadályt az a kérdés jelenti, hogy lehet-e népköltészetet fordítani, amikor minden népköltészet legsajátabb tulajdona a nyelv, amelyen költötték? Mivel a fordításban éppen ez vész el, a felelet csakis „nem" lehet. De már a műfordítás esetében is azt láttuk,hogy noha ez elméletileg lehetetlen, mai kultúránk nagy része gyakorlatilag fordítás. S az egyes népköltészetek közös motívumai, a szinte minden kultúrában megtalálható népmeseszüzsé típusok, a kontinensekre kiterjedő műfajok arra mutatnak, hogy kulturális kölcsönzés, sőt ennek alfaja, a fordítás is elő-előfordul a népköltészetben „természetes körülmények" között. Egy másik akadály a népköltészet természetében rejlik. Míg az irodalom egy-egy alakja, mondjuk Shakespeare, időben és térben körülhatárolható, a népköltészet per definitiónem több generáció tulajdona oda-vissza az időben („még öreganyámtól hallottam"), s területileg is az egyén határainál szélesebbre, az egész nyelv- ilierve kultúrterületre terjed ki. Ha Shakespeare-t fához hasonlítottuk az imént, akkor egy nép költészetét egy természetes növénytársuláshoz kell hasonlítanunk, melynek áttelepítése kétségenkívül több tényező figyelembevételét követeli meg a kertésztől, mint egy fáé. Mutatis mutandis így van ez a fordítások esetében is. A műfordító a kultúra párhuzamos keretei között és azok segítségével végzi el „rekonstrukcióját", a magyar népköltészet finn fordítójának a két nép költészetére figyelve (óriási anyag !) kell visszamennie az időben az összehasonlító nyelvészet nyújtotta szálon addig, amíg olyan anyagot talál, amely még közös a két nyelvben, s amelyből újrateremtheti a saját nyelvén a magyar népköltészetet. Láttuk az elébb, hogy a finn és a magyar kultúra történetére inkább a kulturális elkülönülés, semmint a kulturális kölcsönhatás jellemző. A fordítónak visszájára kell tehát „fordítania" ezt a kulturális elkülönülést, hogy megtalálja azt a közös alapot, amelyen a kulturális kölcsönzés, azaz a fordítás lejátszódhat. Mint mondottuk, semmi más közös nem maradt a két nyelv egymástól különböző története folyamán, mint a nyelv váza. Most pontosabban kell fogalmaznunk: ez a váz nem belső, hanem külső váz, olyan, mint a kagyló vagy a bogár páncélja, a költészet talajául szolgáló nyelvben sokminden megváltozott, de a nyelv akusztikai-fiziológiai burka a finnben és a magyarban csodák csodájára alig: a ritmus, a prozódia hasonló maradt. •