Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)

Tanulmányok - Simoncsics Péter: Magyar népdalok és népballadák finnül 180

182 SZEMLE - ISMERTETÉSEK finnek ősei a finnugor nyelvcsalád finn—permi ágának akkor még ismeretlen tagjaiként az Urál és a Volga között fekvő finnugor őshazából nyugatra vándoroltak. A vándorlás során népcsoportok szakadtak le itt-ott, s belőlük alakultak ki lassanként az Urál és a Baltikum között ma is élő népek, a zűrjének, a votjákok, a mordvinok, a cseremiszek, a lappok és a balti finn népek. A finnek közelebbi rokonait Krisztus születése táján már a Baltikum állandó lakói között találjuk, s ebben a térségben zajlott le e népek és nyelvek további differenciálódása. A balti finn nyelvek közötti különbségek ma sem túl nagyok, némelyeket akár nyelvjárásiaknak is tarthatnánk, mások viszont a nyelvi különállás fogalmát is kimerítik. A finnugor nyelvcsalád másik, keletibb ágához, az ugorokhoz tartozó magyarok kb. a Kr. e. I. évezred közepéig éltek együtt közelebbi rokonaikkal, a vogulokkal és osztjákokkal, s attól kezdve, hogy a népvándorlás korai hullámai ezektől is elszakították, végeredményben mind a mai napig idegen nyelvek és kultúrák között éltek. Míg egy folytonos átmenetekből álló nyelvi szövetséget, amilyenbe a finn is tartozik, esetleg kevésbé zavar meg bármilyen idegen hatás, a magyar nyelvtörténet tanúsága szerint az obi-ugoroktól való elválás és a honfoglalás közötti másfél évezredben, sőt még ezután is a sorozatos és mélyreható idegen hatások érték a magyar nyelvet (iráni, török, szláv, német). A finnugor rokonság e két tagja így nemcsak földrajzilag, hanem típus szerint is távol áll egymástól: a finn egy differenciált színskála önmagában is árnyalt színeként (nem lehet tudni, hol kezdődik és hol végződik), nyelvileg egy nagyobb egység dialektusaként tűnik fel, a magyar pedig mint e színskálától távolabbra eső tömör színfolt, amelyben az idegen hatás nyomaként itt-ott egészen elütő pettyek is előfordulnak, nyelvileg mint a balti finn nyelvek csoportjával egyenrangú nagyobb egység mutatkozik. A verbális kultúra, s benne a népköltészet történetét jobb támpont híján, s mert vele különben is kapcsolatos, képzeljük el a nyelvi differenciálódás előbb vázolt mintájára. A finnek és a magyarok őseinek elválása óta eltelt évezredekben a finn a hasonlóság különböző fokán álló nyelvektől és kultúráktól körülbástyázva igencsak kevés idegen hatást engedhetett magába még abból a — magyarhoz viszonyítva — kevésből is, amely érte, s így eredeti arculata kevésbé változott meg; míg a magyar egymást gyorsan váltó, tőle mindig, de sokszor egymástól is idegen nyelvek és kultúrák között őrlődve kényszerűen vesztett el minden cikornyát és díszt, s csak a nyelv csupasz vázát tartotta meg a közös hagyatékból. E két kultúra története tehát a kulturális elkülönülés példája, amelynek oka a térbeli elválasztottság, az ebből következő lassú ízlésbeli elkülönülés és a kölcsönös érthetőség megszűnése. A kulturális elkülönüléssel ellentétes irányú folyamat a kulturális kölcsönhatás, ül. ennek egyik esete, a kulturális kölcsönzés. Feltételei: a két kultúra huzamos ideig (évszázadokig, sőt évezredekig) tartó együttélése, közös ízlésbeli alap és bizonyos mértékű kétnyelvűség. A kulturális kölcsönzés legfontosabb szabályozója a „guba gubához, suba subához" elve, amelyet a tudomány Roman Jakobson nyomán preventív cenzúrának nevez. Homogén, folklorisztikus kultúrák között (amilyennek az egyszerűség kedvéért a római birodalom bukásától a reformációig Európa legtöbb kultúráját képzeljük) a kulturális kölcsönzés szükségképpen lassú és földrajzilag korlátozott folyamat. Ezzel szemben az ún. „műfordítás" gyors és térbelileg korlátlan folyamat. Bár a műfordítás az alkotás egyszeri voltát, létének individualitását sérti meg, s lehetetlennel próbálkozik, a gyakorlatban a fordítás minden területre kiterjedt: még a Biblia se volt elég szent ahhoz, hogy hozzá ne nyúljanak, sőt az újkori