Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)

Tanulmányok - Simoncsics Péter: Magyar népdalok és népballadák finnül 180

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 181 íróasztal mellett vagy kávéházban születtek (1. MAcPHERSONt, THALY KÁLMÁNt, a magyarnóták múltszázadi divatját). Igaz, Lönnrot egy más kor fia, Kalevalája a nemzeti romantika friss szeleivel hajózta körül Európát és a világot. De a század végére e szelek szellővé szelídültek, majd a szalonok, kiállítótermek és múzeumok falai közé jutva el is ültek, hogy az egykori viharos szélből a szecesszió ezoterikus művészetében csupán dermedt nyom, a látóhatár alján pirosló ég maradjon. (Volt néhány nagyszerű kivétel is: Finnországban Eino Leino, Akseli Gálién-Kallela, Magyarországon Ady Endre, Csontváry Kosztka Tivadar stb.). A kor divatjától eltérően Krohnék nem a szalonművészet szubjektív ábrándjai, csinált mámora, hanem a kézzelfoghatóbbnak vélt ,,objektív valóság" nyomába szegődtek, s ezzel az egyetemes kultúra újabb dimenziójára, a népzenére (s tágabb értelemben a népművészetre) nyitottak ajtót. A múlt század Finnországánál sokkalta nagyobb mértékben megosztott társadalmú Magyarországon maga a gondolat is, „elmenni a nép közé", elképzelhetetlen volt. A kor művelt embere, lett légyen bármennyire demokrata, ilyenre nem gondolt, nem is gondolhatott. Csak a rakoncátlan komponistaherceg, Liszt Ferenc fejében fordult meg ez a szeszélyes ötlet — nagyjából azidőtájt, amidőn Lönnrot Karjalát járta. Visszatekintve Kodály is megszédül egy pillanatra, amikor belegondol: mi lett volna, mi lehetett volna, ha Liszt ezt a hóbortját is megvalósítja? Aztán lehűti magát, hisz ő is, meg Bartók is úgyszólván akaratlan jutott el a ,,nép közé" — a 20. század elején. Krohnnak nemcsak ez a vállalkozása adott példát Bartóknak és Kodálynak, hanem magának a vállalkozásnak a ténye is, amely közvetve arról tanúskodott, hogy van a magyarországinál demokratikusabb szellemű szegényparaszti ország Európában: Finnország. A reformra érett magyarországi kulturális helyzetben tehát Krohnéknak is része volt abban, hogy Bartók és Kodály munkássága messze túlnőtt az etnomuzikológián (A Magyar Népzene Tára kötetein), a zenepedagógián, sőt a zeneművészeten is, s motorjává lett egy egész nemzetre kiterjedő, máig ható demokratikus kultúrprogramnak. Ezalatt a félévszázadnyi idő alatt pedig Krohnék kutatásának virágai elszáradtak az éltető nedveitől megfosztott, mert a szakma szűk területén tengődő finn népzenekutatás fáján. Távolabbi, de nem kevésbé fontos előzménye e két kiadványnak (s még sok másnak előtte, s remélhetőleg még utána is) a 18. század kényszerű és önkéntes fölfedező útjai nyomán megszülető nyelvrokonság eszméje. Ez a gondolat a maga idejében ugyanúgy újabb dimenzióval bővítette az egyetemes kultúrát, mint századunkban a népművészet eszméje. Érdekes, hogy mind a nyelvrokonság, mind a népművészet olyan dimenziókban foglalnak helyet, amelyek bizonyos mértékig fiktívek: a nyelvek rokonsági viszonyait nemigen tudjuk másképpen megragadni, mint valamilyen visszamenőlegesen rekonstruált időben, a népművészetet pedig alkotó típusain keresztül leginkább az emberinél sokszorta nagyobb léptékű térben, úgyszólván kozmikus távolságból fényképezve. Nem kétséges, hogy mind a nyelvrokonság eszméjének fölfedezése, mind a népművészet fogalmának megalkotása egyenesen következett a technikai fejlődésből: először az utazás fejlődéséből, azután a modern hang- és fényrögzítő berendezések megjelenéséből. Az összehasonlító nyelvészet mai állása szerint a finnek és a magyarok ősei utoljára kb. 4000—5000 évvel ezelőtt beszéltek közös nyelven, s volt ebből következően föltehetőleg közös kultúrájuk. Az ezután következő időben a