Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)

Tanulmányok - Sántha Miklós: „Kérdés–felelet” munkaértekezlet 178

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 179 a nyelvi tartalom és a kérdés-helyzet figyelembevétele keveredik). Az ún. deziderátum (Tudom, hogy ki ölte meg . . .) elemzése viszont már kétféle lehet. Az egyik szerint az előidézett helyzetben Van valaki, aki megölte J. C-t és akiről tudom, hogy megölte J. C-t. A másik szerint Mindenkiről, aki megölte J. C-t, tudom, hogy megölte J. C-t — ez utóbbi esetben lehet a kérdésre értelmesen Senki-vei válaszolni, ugyanakkor viszont ez az értelmezés kimerítő választ kíván. Az episztémikus logikai keret azután lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük a névleges válaszokat azoktól, amelyek ténylegesen kapcsolódnak a kérdező meglévő ismereteihez. (Például a fenti kérdésre adott Brutus válasz csak akkor tekinthető teljes értékűnek, ha a kérdező tudja, kit jelöl ez a név.) Szintén a válasz adekvátságának kérdésével foglalkozott J. Robinson, G. Grewendorf és S. Peters előadása, akik azonban a kérdező tudásállapotán kívül bevonták az elemzésbe a kérdés föltevésének célját és körülményeit is. Kiefer Ferenc azzal foglalkozott, hogy mikor lehet egy formálisan eldöntendő kérdésre valóban igen-nemmel válaszolni, s mikor kell például a Van itt valaki ?-t Ki van itt?-ként kezelni. Az egyes mondatfajták (s ezen belül a kérdések) szorosabban vett nyelvészeti kezeléséről két különböző megközelítésben is hallhattunk. R. HAUSSER a kérdő mondatot a reá adható elliptikus válasszal együtt kijelentő mondat értékűnek tekinti — az ilyen válaszok grammatikai különbözőségeinek figyelembevétele következtében ez a tárgyalás szoros összefüggésbe hozza a kérdés mondattani és jelentéstani sajátságait. M. BIERWISCH viszont az egyes mondatfajtákat a különböző propozicionális attitűdökből vezeti le, Frege egy klasszikus gondolatát általánosítva. Munkatársa, M. DOHERTY ebben a keretben vizsgálta a kérdés intonációját és az egyes partikulák szerepét (pl. a War er da ? és a War er denn da ? jelentéskülönbségét). P. SGALL és E. HAJICOVÁ — a prágai iskola hagyományainak megfelelően — az aktuális mondattagolásnak a kérdés értelmezésére gyakorolt hatását vizsgálta, R. CONRAD pedig — a beszédaktus-elmélet keretében — lépésekre bontva vizsgálta azt, hogy egy kérdés mikor működhet valójában felszólításként (illetve, hogy milyen jellegű felszólításként értelmezhető). Az elméleti eredmények alkalmazási lehetőségeiről több, már működő kérdés-válasz rendszer ismertetéséből kaptunk képet. Az ilyen rendszerek általában kétfélék lehetnek — vagy az ún. mesterséges intelligencia kutatás eszközei, vagy kifejezetten gyakorlati célúak. Az első esetben a rendszer praktikus teljesítménye korlátozottabb lehet, mivel programjába lehetőleg csak olyasmit építenek be, aminek az elméleti háttere is tisztázott, s nemcsak technikai szinten kezelhető. Viszont a gyakorlati célzatú rendszerek megszerkesztésének is vannak fontos elméleti következményei. Ez abból adódik, hogy a használótól nem várják el, hogy jól ismerje a gép működési elveit és adatbázisának szerveződését (hiszen éppen az ilyen ismereteket kívánja szükségtelenné tenni az emberi nyelven történő ember-gép kommunikáció lehetővé tétele), s így a természetes módon viselkedő használó és a gép kommunikációjának „konfliktusai" nem-mesterséges kommunikációs stratégiákra világíthatnak rá. Az egyik előadás például azzal foglalkozott, hogy a gép miképp jelezheti a használónak, ha kérdése valamilyen szempontból nem megfelelő. Pl. ha egy autók adatait tároló rendszer egy pontosan körülírt autó színére vonatkozó kérdés esetében csak azt képes felelni, hogy „nem tudom", akkor szükséges, hogy egyúttal azt is jelezze, azért nem volt-e képes válaszolni, mert a konkrét adat nincs a birtokában, vagy azért, mert az autók színét egyáltalán nem is