Nyelvtudományi Közlemények 82. kötet (1980)
Tanulmányok - Radics Katalin: Tipológia és nyelvtörténet [Language History and Typology] 3
42 RADIOS KATALIN Az uráli nyelvek történeti-összehasonlító vizsgálatában általában nem irányul külön figyelem a szórendnek mint a szintaxis kitüntetett fejezetének a rendszeres vizsgálatára. Magyar nyelvtörténeti kézikönyvünk le is szögezi, hogy ,,A szórend változásai rendszerint nem önálló változások, hanem grammatikai változások függvényei, kísérői" (BÁRCZI—BENKŐ—BBRRÁR 1967. 428). Az állítással persze abban az értelemben egyetérthetünk, hogy a szórend is — mint bármely más nyelvi jelenség — csak más nyelvi jelenségekkel összefüggésben tárgyalható kielégítően. A megfogalmazásnak azonban azzal a sugalmazásával, hogy a szórend nem tartoznék a grammatikai jelenségek körébe vagy hogy viszonylag csekély jelentősége volna egyes nyelvekben, már nem egyezik a véleményünk, mert a tipológiai kutatások J. H. Greeberg nevezetes szórendi tanulmánya óta igen meggyőzően bizonyították, nyelvtörténeti aspektusból is, hogy a grammatikának, s ezen belül a mondattannak sarkalatos, központi fejezete a szórend alakulása, s egy sor grammatikai jelenség éppen a szórendhez viszonyítva mutat fel szabályosságokat. Szórendi vonatkozásokat azonban kikerülhetetlenül tartalmaz minden nyelvtörténeti föltevés, amely a személy-jelölő szuffixumokat agglutinálódott névmásból származtatja, így az említett nyelvtörténeti munkák jó része is explicite kimondja, hogy a szuffixált alakok történetileg ige + névmás, illetve birtokszó + névmás sorrendű szószerkezetekre vezethetőek vissza (pl. vág + én, kéz + te stb.). Ez a föltételezett szórend azonban szöges ellentétben áll az uráli nyelvek mai és régebbre rekonstruálható szórendi tulajdonságaival. Az uráli nyelvek — a finn, az észt és részben a magyar és a zűrjén kivételével, ahol az SVO sorrend minden bizonnyal új fejlemény — SOV szórendet mutatnak, s birtokos szerkezetük ennek megfelelően GN, birtokos + birtok sorrendű,20 s így a rokonságilag egybetartozó nyelvek tanulsága alapján a rekonstruálható alapnyelvek is, az uráli alapnyelvig bezárólag minden valószínűség szerint SOV szórendűek voltak. COLLINDER (1960. 249) és HAJDÚ (1966. 81) történetiösszehasonlító módszerekkel jutott arra a következtetésre, hogy a ragozott ige a mondat záró eleme volt az uráli alapnyelvben. A személy-jelölő szuffixumok eszerint semmiképpen sem jöhettek létre az uráli nyelvek SOV szórendet mutató, igen hosszú korszakában, mert egy ilyen típusú nyelvben nemigen kerülhet az önálló személyes névmás az ige, az önálló birtokos névmás pedig a birtokszó mögé. Az önálló hangsúlytalan névmások ugyanis a nyelvekben általában ugyanazon a helyen foglalnak helyet a szószerkezetekben, mint a lexikális főnévi csoporttal kifejezett mondatrészek. Az „általában" kifejezés nem volt véletlen. Csakugyan előfordul (lásd újlatin nyelvek), hogy főként a tárgyi névmások az igének ellenkező oldalán álljanak, mint a lexikális főnévi csoport formában kifejezett tárgyi mondatrészek. S viszonylag szabad szórendű (az újabb tipológiai szakirodalom terminusában TVX, topik + állítmány -(-egyéb) nyelvek esetén is kétséges, hogy milyen értelemben tartható fönn ez az állítás (a latinra vonatkozólag vö. HERMÁN 1954). Ha azonban több nyelvtípusban akadnak is kivételek a szabály alól, az S 0 V sorrendi típus szerencsére nem ilyen. Az SOV nyelvek egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy az ige (főige vagy segédige) alkotja bennük a mondatok záró-elemét; az igét nem követheti egyet-80 Az SOV szórendnek a birtokos szerkezet GN rendjével való összefüggésre lásd GREENBEBG (1963) 2. univerzáléját (110. lap).
