Nyelvtudományi Közlemények 82. kötet (1980)

Tanulmányok - Radics Katalin: Tipológia és nyelvtörténet [Language History and Typology] 3

TIPOLÓGIA ÉS NYELVTÖRTÉNET 29 rülmény a fenti megfelelések megfogalmazását úgy módosítja, hogy például az első megfelelést a következőképpen kell értenünk: 1. „Van olyan Str affixált igei személy-jelölő paradigma, amely nagyfokú hasonlóságot vagy egyezést mutat a birtokos személyét jelölő paradigmával" — és így tovább. Tipológiai célokra ez pillanatnyilag elégségesnek látszó formula; az egyes nyelvek vonatkozásában azután konkretizálható, hogy hogyan alakul pontosabban a paradigmák rendszere. A sematikus megfogalmazás abból a szempontból is pontatlan volt, hogy több esetben kisebb mértékű, esetleg a paradigma néhány személyére kiterjedő hasonlóság volt fölfedezhető a megfelelési viszonyban szereplőtől eltérő igei személy-jelölő paradigmák részletei és a birtokos paradigma között is. Véleményem szerint ezek a részleges megfelelések is érdemesek a további kutatásra, az itt alkalmazott eljárást azonban ennek ellenére azáltal látom igazoltnak, hogy minden esetben az alapul szolgáló nyelvtan írójának tételes megfogalmazását vettem át, amikor a hat elméleti eset közül valamelyik alá besoroltam a vizsgált nyelvet. Végül az is előfordult, hogy egy-egy nyelvben több birtokos egyeztető paradigma volt, aszerint, hogy a birtokszó testrésznév, rokonságnóv vagy egyéb főnév, illetve elidegeníthető vagy elidegeníthetetlen jellegű-e. Az azonosság, illetve nagyfokú hasonlóság ilyen esetekben az egyik birtokos paradigmára volt érvényes, bár e paradigmák általában csak kis mértékben különböztek egymástól. 7.3. Az igei és birtokos személy-jelölő paradigmák hasonlósági variációi arra a jelenségre hívják föl a figyelmet, hogy az igei paradigmák megoszlása emlékeztet azokra a szisztémákra, ahogyan a nyelvek a tranzitív és intranzitív igét tartalmazó mondatok főnévicsoport-jellegű kötelező bővítményeit (morfológiai esetekkel) megjelölik. Ez persze egyáltalán nem meglepő, lévén, hogy az affixumok jó része hipotézisünk szerint alanyi, illetve tárgyi szerepet játszó névmásból származik, a testes harmadik személyü morfémák pedig vagy alany-tárgy megkülönböztetése céljából adaptálódtak (s így van közük az esetjelöléshez), vagy egyenesen esetjelölő eredetűek. így az 1. (Pxc^Str) és a 4. (Pxe^O, Si) megfelelés az e r g a t í v, a 2. (Px^O) és az 5. (Pxo^Str, Si) a nominatív esetjelölés mintázatát mutatja. 7.3.1. A megfelelések rendszere azonban túlságosan is szép. Legalábbis gyanús, hogy Px £*á Si-re is adódott példa, ráadásul nem is egy. Gyanús, mert az eddigi tipológiai kutatások azt mutatják, hogy a főnévi esetrendszerekben nem fordulhat elő, hogy Si-t a másik kettővel szemben külön eset jelölje, ha kétesetű névszóragozás van a nyelvben (ANDERSON 1978). Közelebbről megnézve gyanúnk igazolódik, ugyanis mind a bella coola, mind a takelma nyelvben vannak olyan paradigmák is, amelyek fuzionált morfémákat tartalmaznak azokra az esetekre, amikor a tranzitív ige alanyát és tárgyát jelölik, s e fuzionált morfémákban a bella coola biztos (NEWMAN 1969b. 299), a takelma pedig minden valószínűség szerint azokat a morfémákat tartalmazza történetileg tranzitív alanyként, amelyek az intranzitív alanyt is megjelölik. A Px ^ Si megfelelést tehát üresen kell hagyni, s a bella coola és takelma nyelvet a látszat