Nyelvtudományi Közlemények 82. kötet (1980)

Tanulmányok - Radics Katalin: Tipológia és nyelvtörténet [Language History and Typology] 3

12 RADIOS KATALIN Semmi kétség tehát afelől, hogy az első és a második személyben állandóan fönnáll egy tendencia a hangsúlytalan birtokos és személyes névmások kliticizálódására, majd agglutinálódására. Ha azonban harmadik személyről van szó, akkor nehezen magyarázható meg, hogy miért kerül egy nem-zéró névmás akkor is az igei vagy birtokos szerkezetbe, ha az ige bővítményeit, illetve a birtokost lexikális főnévi csoport jelöli meg. Más szóval: természetes magyarázat a hangsúlytalan személyes és birtokos névmás hangalaki viselkedése azokra az esetekre, amikor a pronominalizációval egyenértékű affixált személy-jelölésről van szó, de az egyeztetésre nem nyújt kielégítő magyarázatot. Valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy GrvÓN (1975) topikalizációs folyamatokra vezette vissza az egyeztetést (és implicite a személy-jelölést), ugyanis az általa leírt 'topik-kiemelés -* újraelemzés neutrális mondatként' folyamat megfelelő alapot szolgáltat a harmadik személy nem-zéró személy-jelölő affixumának megjelenésére a lexikális főnévi csoportot tartalmazó mondatokban. 4.2. Elgondolásom szerint azonban a vizsgált paradigmatípusokat tartalmazó nyelvekben nincs szükség a topikalizáció bevonására a személy-jelölő paradigmák kialakulásának magyarázatához, elegendőnek látszik megjelenésük okaként a hangsúlytalan személyes és birtokos névmások fent leírt viselkedését megjelölni. 4.2.1. A topikalizációs magyarázat mellőzésére elsősorban az jogosít, hogy a vizsgált nyelvek eldöntő többségében zéró volt legalábbis az egyik (alanyi vagy tárgyi) igei személyjelölő paradigma harmadik személye. E paradigmákban az történhetett, hogy kliticizálódáson keresztül agglutinálódott az első és második személyű névmás az igéhez, a harmadik személyben viszont nem ment végbe ilyen folyamat — részben azért, mert a mondatok egy jelentős részében lexikális főnévi csoport szerepel harmadik személyű bővítményként, részben pedig azért, mert a nyelvek egy részében zéró formájú maga a harmadik személyű személyes névmás is. Mármost amint megtörténik az agglutinálódás, keletkezik egy igei paradigma, ahol a struktúra egyik helyén (a harmadik személyben) hiány mutatkozik a többi személy oppozíciós megfelelőjeként, s e hiányt a jelenlegi nyelvészeti eljárások zéróként interpretálják. E nyelvészeti előfeltevések alapján posztulált zérónak azonban történetileg semmi az előzménye. GrvÓNnak tehát igaza van, amikor azt állítja, hogy „languages which use zéro anaphoric pronouns in topic-shift constructions, will not develop subject-verb or object-verb agreement" (GIVÓN 1975. 151), ugyanis történetileg semmi ok nincs azt föltételezni, hogy 'A vadász lő' magyar mondatban történetileg egy zéró-elem is szerepelne az ige mellett egyeztető morfémaként. Az azonban bizonyos, hogy affixált személy-jelölő paradigmák olyan nyelvekben is létrejöhetnek, ahol a harmadik személyben nem, csak a többiben megy végbe a kliticizálódás-agglutinálódás folyamat. Teoretikus kérdésként azonban fölmerül, hogy szinkrón, diakrón, illetve pánkrón leírási keretekben mikor és miért jogosult mégis ezekben az esetekben a harmadik személyú személy-jelölő affixum, illetve egyeztetőjel zéróként történő posztulálása. A továbbiakban — a kérdésre adandó választól függetlenül — zéró elnevezést használok.