Nyelvtudományi Közlemények 81. kötet (1979)
Tanulmányok - Péter Mihály: Telegdi Zsigmond: Bevezetés az általános nyelvészetbe 441
446 SZEMLE - ISMERTETÉSEK kifejezése mellett az intonáció fontos grammatikai funkciókat is ellát (így magának a mondat megformálásának ós modalitása kifejezésének egyik fő komponense). Másként áll a dolog a stílusértékkel, amely meggyőződésem szerint nem azonos az affektivitással, s így nem vonható ,,egy kalap alá" például az affektív intonációval. A stílusérték jelfunkciója sajátos metafunkció, amely a kommunikációs szituáció bizonyos tényezőire utal. Egyik dolgozatomban e sajátos jelfajtát nyelvi szimptómaként, magát a stílust pedig nyelvi szindrómaként próbáltam meghatározni, többek között abból a meggondolásból, hogy itt a jelviszony inkább valószínűségi, mint oksági természetű.14 Ami pedig a nyelvvel való manipulációs lehetőségeket illeti: a jóllakott, de lefeküdni nem akaró kisgyermek ravaszkodása (Éhes vagyok), a kikapós férj magyarázkodása (Elhúzódott az értekezlet) stb. bizonyos értelemben valóban indíciumnak tekinthető, de épp így indícium a Szíria fővárosa Bagdad kijelentés is (ti. a földrajzi tudatlanság indíciuma), vagy akár bármely nyelvi megnyilatkozás. Az indíciumnak ilyen „parttalan" értelmezése azonban végső soron a nyelvi és lélektani kategóriák összemosódásához vezet. Végül az indíciumok és „valódi" jelek túlzott széttartása a nyelvben azért sem célszerű, mert tápot adhat annak a felfogásnak, amely szerint a nyelv fő feladata szigorúan intellektuális tartalmak közvetítése, az érzelmi kifejezés ehhez képest másodlagos, csupán kíséri, aláfesti a közölt intellektuális tartalmakat. Ez a felfogás egyfelől nyelvészeti vetülete a lelki jelenségek három nagy csoportja — gondolkodás, érzelem, akarat — mechanikus szétválasztásának a klasszikus pszichológiában, másfelől nyelvészet és logika meg-megújuló „vadházasságának" gyümölcse. A nyelv azonban — és nem csupán a beszéd — a tudat egészével áll korrelációban és nem csak a gondolkodással. Az érzelmi-értékelő mozzanatoktól steril, szigorúan intellektuális beszéd speciális és hosszantartó fejlődés eredményeképpen létrejött, tehát semmiképpen sem elsődleges változata a nyelvi kommunikációnak. Ezért az érzelmi-értékelő mozzanatok — ellentétben a stílusórtókkel — nem zárhatók ki eleve a nyelvi jelentés köréből.15 Az első részt lezáró hetedik fejezet röviden ós világosan fejti ki nyelv ós beszéd dialektikus kapcsolatát (e fejtegetések summázatát fentebb már idéztem), s ennek alapján bírálja meggyőzően SAUSSURE idevágó ismert nézeteit. Figyelemre méltó az a — lábjegyzetben szereplő — megállapítás, hogy Chomsky kompetencia-felfogása lényegében az,újgrammatikusok individuálpszichológiai szemléletéhez való visszatérést jelenti (249). Ám többek között ezért is kérdéses, hogy Chomsky elmélete valóban jelentős haladásnak tekinthető-e Saus&ure tanításához képest? (76) A könyvnek a nyelv szerkezeti felépítésével foglalkozó második része „A nyelvek leírása" című 8. fejezettel, egy magvas tudománytörténeti vázlattal indul. A szerző móltatja az antik grammatikusok teljesítményét, röviden szól a történeti nyelvészetről (amelyet később részletesebben ismertet), majd kifejti a nyelvtudomány saussure-i fordulatának főbb vonásait. Nem kisebbíti a genfi mester érdemeit, de rámutat tanításának súlyos fogyatékosságaira. Saussure hangoztatta ugyan a nyelv társadalmi jellegét, ám az ő felfogásában a langue „társadalmi termék anélkül, hogy valamilyen módon a társadalom valóságát reflektálná" (84). Saussure — és nyomában a nyelvészeti strukturalizmus — viszonyok hálózatának tekintette a nyelvet, s ezzel a nyelv szemléletét olyan absztrakció szintjére emelte, amelyen „eltűnik a nyelv társadalmi természete és történeti jellege . . ." (uo. ) Ennél lakónikusabban és lényegretörőbben aligha lehetne megfogalmazni Saussure marxista bírálatát. A nyelvészeti strukturalizmus különböző iskolái közül a szerző az irányzat fő reprezentánsának tekintett amerikai deszkriptív nyelvészet nézeteit taglalja részletesebben. Nem foglalkozik a prágai iskolával, s ezt nem pusztán valamiféle európai „lokálpatriotizmus" okán hiányolom, hanem mindenekelőtt azért, mert a prágai volt az első és egyetlen strukturalista iskola, amely kezdettől fogva (1. 1929-ben közreadott nevezetes Téziseiket !) bírálta Saussure-t — éppenséggel a nyelv társadalmi természetének (ahogyan Telegdi is értelmezi) ós történeti jellegének elhanyagolásáért, s a maga vizsgálódásait következetesen a nyelv e két alapvető ismérvének meszszemenő figyelembe vételére alapozta. A fejezet végén a szerző a nyelvtan felosztásának sokat vitatott kórdósét érinti. Teljes mértékben egyetértünk a hangtan viszonylagos autonómiájának elismerésével: „A szótan . . . nem a hangtan természetes folytatása: a beszéd más szempontú vizsgála-14 PÉTER MIHÁLY, Érzelemkifejezés, stílusérték, expresszivitás a nyelvben. ANyT 15. (sajtó alatt). 15 Részletesebben erről 1. fentebb idézett dolgozatomat.
