Nyelvtudományi Közlemények 81. kötet (1979)

Tanulmányok - Péter Mihály: Telegdi Zsigmond: Bevezetés az általános nyelvészetbe 441

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 447 tán alapul, annak más aspektusát ragadja meg" (100). A tétel visszafelé is érvényes, és éppen ezért nem fogadható el a generatív fonológiának az az eljárása, amely „a felszíni struktúrák fonetikai reprezentációját", azaz a nyelvi nyilatkozatok hangalakját szintaktikai kategóriákon alapuló szabály-ciklusokból vezeti le. A szintaxisról szóló 9. fejezet elején a szerző pontosítja azt a közkeletű állítást, amely szerint a mondat a beszéd egysége: „Egy mondat (pl. A pontos idő hét óra) újból és újból képezhető, kiejthető, akárhányszor szolgálhat egy-egy nyilatkozat alapjául. Ezek a fizikai mivoltukban többé-kevésbé eltérő nyilatkozatok ugyanazt a mondatot realizálják, de egyik sem azonos vele. Egy nyilatkozat érzékelhető, a mondat, amelyet itt és most megvalósít, nem az; . . . a mondat úgy viszonylik a nyilatkozatokhoz, amelyek megvalósítják, mint a zenemű az egyes előadásaihoz" (102). Tehát a mondat „szorosan véve nem tartozik a beszéd (a „parole") kategóriái közé" (uo.). Ez az okfejtés közvetve a Saussure-i langue/parole dichotómia fogyatékosságára mutat rá. Nyilvánvaló, hogy a „langue"-hoz csupán a mondattípusokat, pontosabban a mondatszerkesztés szabályait sorolhatjuk. Maguk a mondatok a nyelv használatának egységei, amelyeket a konkrét beszédaktusokban (a ,,parole"-ban) nyilatkozatok aktualizálnak. (Itt tehát a saussure-i langue/parole dichotómia elégtelenségének egyik megnyilvánulásával kerülünk szembe, ennek részletes taglalása azonban messzire vezetne.) A szerző idézi Meillet mondat-meghatározását (,,a mondat a beszéd nyelvtanilag autonóm [önálló] szakasza'), s megjegyzi, hogy eszerint annak az eldöntése, vajon szavaknak adott sora mondatot alkot-e vagy sem, az adott nyelv grammatikájának ismeretét feltételezi. Ez mindenképpen igaz, ám túlzottnak érzem azt a további következtetést, hogy „a mondat fogalmának meghatározása valamely nyelvre vonatkozóan ennek a nyelvnek teljes grammatikája" (105). A következő fejezet alapján is könnyen meggyőződhetünk arról, hogy a grammatika több, mint a mondat meghatározása. A mondatfajták és a szintaktikai szerkezetek fő típusainak bemutatása után (az előbbiekkel kapcsolatban helyes a figyelmeztetés a nyelvi és logikai modalitás megkülönböztetésének fontosságára) a szerző a felszíni és a mélystruktúra fogalmának ismertetésével zárja a fejezetet. E rendkívül bonyolult és terjedelmes irodalommal rendelkező kérdés tüzetes taglalására e helyen nincs lehetőség. Ezért csak két megjegyzésre szorítkozom. 1. Igaz a szerzőnek az a megállapítása, hogy a folyó áradása és a folyó szabályozása szerkezetek, ha formálisan elemezzük őket, nem mutatnak strukturális különbséget. Abban is igaza van, hogy „ha . . . jelentésüket is tekintetbe vesszük, kitűnik, hogy az esetenként más-más grammatikai viszonyt tételez fel a szerkezet két tagja között" (113). Nem tartom azonban bizonyítottnak, sőt bizonyíthatónak sem azt a nézetet, hogy a beszélő, ill. hallgató a szerkezetek helyes értelmezéséhez nem a jelentés alapján jut el, hanem a különböző mélyszerkezetekből törtónt levezetések segítségével. Ezzel korántsem akarom állítani, hogy a nyelvtudománynak meg kell elégednie a közvetlenül megfigyelhető jelenségek leírásával. Ha összehasonlítjuk a folyó áradása, a folyó szabályozása, a folyó hídja, a folyó szélessége (ennek a folyó széles volna a mélyszerkezete?) azonos struktúrájú szerkezeteket, kiderül, hogy a birtokos esetnek mindegyikben más és más a jelentése. A birtokos esetnek tehát rendelkeznie kell a magyar nyelvben egy általánosabb, elvontabb, ha úgy tetszik, mélyebb és invariáns jelentéssel, amely a felsorolt jelentésekben mint variánsokban nyilvánul meg. Ez volna az adott esetben a lényeg, amelyet a tudománynak fel kell tárnia. Ez a lényeg azoknak a jelenségeknek belső kapcsolata, egysége, amelyekben megnyilvánul, nem pedig valamely, a jelenségtől különböző, ahhoz képest külső vagy mögöttes entitás. A szerkezeti homonímia, akárcsak a lexikai, a nyelv történeti mozgásának terméke, s szinkrón értelmezésében épp úgy nem igényli egy bizonytalan státuszú mélyszerkezet feltételezését, mint amaz. 2. Ami a mélystruktúráknak a különböző nyelvek vonatkozásában megfigyelhető messzemenő egyezését illeti (ami, mellesleg, szintén kérdéses), ennek értelmezése attól függ, milyen státuszt tulajdonítunk magának a mélystruktúrának. Ha a mélystruktúra komponenseit úgy fogjuk fel mint az objektív valóság összefüggéseinek legáltalánosabb tudati tükröződéseit, ugyanis csak ebben az esetben tekinthetjük őket valóban univerzálisoknak, ezzel egyúttal ki is zárjuk a mélystruktúrát a nyelvészet vizsgálódási köréből, hiszen ennek tárgya éppenséggel azoknak a specifikus — a megfigyelés számára korántsem közvetlenül hozzáférhető — formáknak a sokfélesége, amely a különböző nyelveket jellemzi. A 10. fejezet („Morfológia") egyike a könyv didaktikailag legjobban felépített részeinek. A szerző mindössze tizennégy oldalon, világos példák segítségével magyaráz meg olyan fogalmakat mint morféma, független és függő tő, rag, képző, jel, elsődleges és másodlagos összetételek, paradigma, lexéma. A magyar, a latin és a francia nyelv mintaszerű egybevetésével mutatja be a szóalakok szerkezeti felépítésének különbözőségét az