Nyelvtudományi Közlemények 81. kötet (1979)

Tanulmányok - Péter Mihály: Telegdi Zsigmond: Bevezetés az általános nyelvészetbe 441

444 SZEMLE ISMERTETÉSEK (szerszámhoz) való hasonlítása nem egészen helytálló: ,,a szerszámot szükség szerint vesszük elő ós tesszük félre; gondolkodásunk viszont elválaszthatatlanul össze van a nyelvvel kapcsolva" (19). E megjegyzés annál is inkább megszívlelendő, minthogy a nyelv eszköz voltának egyoldalú kiemelését rendszerint kommunikatív funkciójának úgyszintén egyoldalú előtérbe állítása kíséri, ami viszont a nyelv — minden egyéb kommunikációs eszközhöz képest — specifikus tulajdonságainak elhomályosulásához vezethet. A nyelv többféle funkciót lát el az emberi társadalom életében: jelöli, azaz megnevezi a világ jelenségeit (normatív vagy reprezentatív funkció), általánosítja e jelenségeket (gnoszeológiai funkció), lehetővé teszi a megnevezett ós általánosított jelenségekre vonatkozó információk közlését (kommunikatív funkció), kifejezi az ember viszonyát a megismert világhoz (pragmatikus funkció). E funkciók egymást feltételezik és szorosan összefonódnak egymással. így, például, a nyelv általánosító funkciója nélkül nem volna lehetséges a kommunikáció, ám maguk a nyelvi általánosítások a kommunikáció folyamatában kristályosodnak ki. A szemiózis a megismerő szubjektum sajátos viszonya az objektív valósághoz a nyelvi jel közvetítésével; e viszony mindhárom aspektusa (szubjektum — objektum, szubjektum — jel, jel — objektum) egyaránt fontos a nyelv működésének megértése szempontjából.5 A második fejezet a kommunikációs aktussal, a közlés és megértés folyamatával ismerteti meg az olvasót, a harmadik fejezet a nyelvi jel fogalmával. A negyedik fejezet a jelentésről szól. A szerző először a nyelvi jel jelentésének és vonatkozásának (denotátum) kettősségét tárgyalja, majd ezzel összefüggésben a tulajdonnevek és deiktikumok sajátosságait. Helyesen hangsúlyozza a jelentós nyelvi természetét: a jelentések egy nyelvenként sajátos rendszer tagjai. A jel és jelentós kapcsolatát taglaló ötödik fejezetben világos példákon magyarázza meg a nyelvi jel önkényességének és motiváltságának fogalmait. A nyelvi jel önkényességéből vezeti le a poliszémia és homonímia jelenségét, s ennek kapcsán ismerteti a jelentósátvitel tipikus fajtáit. A nyelvi jel potenciális többértelműségével kapcsolatban autonim használatának (önmaga jelölésének) lehetőségére utal. Úgy vélem azonban, hogy a szavak autonim használata (pl. Pest négy fonémából áll) a metanyelvi funkciónak meglehetősen marginális esete, ós így aligha tekinthető a nyelvi jel e fundamentális sajátossága egyedüli vagy fő okának. Annak elvi jelentőségét, hogy a nyelvi jel és az általa jelölt tartalom nem fedi egymást teljesen, hogy ugyanaz a jel több tartalmat jelölhet, s ugyanaz a tartalom több jelben fejeződhet ki, hogy tehát a nyelvi jel és jelölt viszonyában egyidejűleg jelentkezik a homonímia ós a szinonímia tendenciája, az orosz származású genfi nyelvész, Karcevskij tárta fel, ós a jelenséget a nyelvi jel aszimmetrikus dualizmusának nevezte. Ezzel a nyelvre mint egészre jellemző dinamikus egyensúlyi állapotot a nyelv alapelemének vonatkozásában is sikerült kimutatnia.6 Igen érdekes ,,A nyilatkozat mint indicium" című hatodik fejezet.7

A szerző egy kísérlet említésével kezdi gondolatmenetét. A kísérlet során egy orosz színésznek negyven különböző képzelt helyzetben kellett a CezodHR eenepoM 'Ma este' hiányos mondatot kiejtenie. A színész teljesítményét a szerző lingvisztikai szempontból a következőképpen elemzi: ,,Amit nyelvi jelekkel fejez ki, mind a negyven esetben ugyanaz, minden egyes nyilatkozata a CezoÖHH eenepoM jelkapcsolatot realizálja. A további információ, amely esetről esetre különbözik, és a hallgatóval megérteti, milyen helyzetben hangzik el a nyilatkozat, nem a változatlan jelkapcsolatban rejlik, szorosan véve nem nyelvi [kiemelés tőlem: P. M.]; de szintén jelek (intonáció, hangerő, beszédtempó stb.) közvetítik, csakhogy másféle jelek. A CezodHH eenepoM mondat kifejezés, amely egy jelentést közvetít; az viszont, hogy ez a kifejezés biztató vagy fenyegető intonációval hangzik-e el, tón yállás, amely mint indicium, egy másik tényállásról, a beszélő érzelmi állásfoglalásáról tudósítja a hallgatót" (62). Á továbbiakban a szerző az indicium fogalmához sorolja általában a nyelvi kifejezés affektivitását (és az azzal hallgatólagosan azonosított stílusértéket): „Amennyiben egy nyelvi jel . . . közvetlenül kitünteti a beszélő érzelmi magatartását .. ., annyiban a nyelvi jel mint indicium működik; jelentés ós affektív érték a szimbolizálás (jeladás) két különböző fajtájához, a hírközlés két különböző szfó. 5 Vö. OÖmee íi3biK03HaHne. OopMbi cymecTBOBaHHji,

^VHKUHH, HCTOPHÍI «3biKa. MocKBa 1970, 104. 6 S. KARCEVSKIJ, DU dualisme asymétrique du signe linguistique. Travaux du Cercle Linguistique de Prague 1 (1929). 7 E fejezet kibővített változata, önálló tanulmányként is megjelent az ÁNyT 11. kötetében (Akadémiai Kiadó, Budapest 1976. 279 — 287).