Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)

Tanulmányok - Herman József: Nyelvszerkezet és idő (A nyelvtörténet néhány elméleti kérdése) [Language in Time (On the Theory of Linguistic Change)] 3

8 HERMÁN JÓZSEF nagyobb az egyedi közlési aktusok léptékénél, s mivel — mint az imént láttuk — a nyelv történeti létezésének nyelven kívüli hordozója, a nyelvtől függetlenül megragadható tanúbizonysága nincsen (az írásos vagy hangfelvételen való rögzítés nem szükségszerű), a nyelv a maga történeti létezésével beilleszkedik ugyan az objektív, szocializált, makrofizikai időbe, de ennek a történeti létezésnek az egyes beszélők szubjektív, megélt idejében közvetlen — tehát nem utólag tanult, nem metanyelvi — létezése nincs. Mivel pedig a nyelvrendszer változási folyamatai a nyelv történeti létezése keretében játszódnak le, az előbbiekből az is következik, hogy a nyelvi rendszer változásai a rendszer használóinak tudatában közvetlen valóságként nem tükröződnek. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a nyelv történeti időbelisége, változásokon keresztüli állandósága nem véletlenszerű, külsődleges adottság, hanem éppoly szorosan — bár egészen más módon — fonódik össze a nyelv közlési funkciójával, mint a közlési aktusok tartamában megnyilatkozó szinkrón időbeliség. Itt leginkább abból az evidens tényből indulhatunk ki, hogy a nyelvi közlések nem elszigeteltek, hanem a nyelvhasználók egész közösségére kiterjedő, gyakorlatilag folyamatos, mondott és felfogott, elenyésző kismértékben írott szöveghálózatba illeszkednek. A mondatok előző mondatokra hivatkoznak, azok sémáját, részeit, elemeit használják újra, a közlések új közléseket hívnak életre, elemeik memorizálódnak, terjednek, más közléselemekkel keverednek újabb és újabb közlési aktusokban. Az egyéni közlési aktusok során keletkezett mondatok így állandóan gyarapodó, nyitott szöveghalmazt, korpuszt folytatnak s ennek a szupraindividuális — bár individuumok emlékezetében tárolt — korpusznak a részeivé válnak. Ennek a folyamatosan mozgó, forgalomban levő mondat, mondattöredék, mondatséma-korpusznak a folytonossága alkotja, biztosítja a nyelv történeti folytonosságát, annál is inkább, mert egy feltehetően specifikus emberi képesség folytán az egyéni beszélők ennek a korpusznak előttük ismeretes töredékéből vonják el elsődlegesen azt a szabályrendszert, amellyel a maguk közléseit mondatokká szervezik. A nyelv történeti időbelisége tehát annak a következménye, hogy az egyes közlési aktusok során generált mondatok az emberi kapcsolatok, a társadalmi méretű érintkezések szövevényében terjednek, a generációk természetes egymásba fonódása útján hagyományozódnak. Míg a ,.szinkrón időbeliség" a közlési aktusok lefolyásának saját, szükségszerű időbeliségével azonos, a történeti időbeliség nem más, mint a közlési aktusokban megalkotott nyelvi anyag és a benne materializálódott szabályszerűségek hagyományozásának időbelisége. A nyelv történeti jellege közvetlenül következik abból, hogy a nyelv a társadalom létezésének minden pillanatában, egy adott közösség egész kiterjedésében használt közlési eszköz, s így a nyelvközösség az egymásba fonódó, egymást keresztező, minden irányban terjedő szövegek folytonos, önmagát hagyományozó hálózatában él. n. Konkrét nyelvi anyaghoz is kapcsolódva röviden meg kell vizsgálnunk azt a kérdést, hogy milyen következtetések adódnak az előadott tételből a nyelvvizsgálat két ágának, különösképpen azonban a történeti nyelvészetnek tárgyára és módszerére nézve. Ami a kutatás tárgyát illeti, a különbség a nem túl szerencsés szóval leírónak nevezhető, a nyelvrendszer működését, mondatalkotó mechanizmu-