Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)

Tanulmányok - Herman József: Nyelvszerkezet és idő (A nyelvtörténet néhány elméleti kérdése) [Language in Time (On the Theory of Linguistic Change)] 3

NYELVSZERKEZET ÉS IDŐ 9 sait vizsgáló diszciplína és a történeti nyelvészet között teljesen egyértelmű: a nyelvtan, a leíró nyelvvizsgálat a nyelvtani szabályok rendszerét, a nyelvtani szabályoktól felhasznált alakkészletet és hangkészletet vizsgálja (mindezeknek esetleges földrajzi és társadalmi variánsaival) — más szóval, a leíró nyelvészet tárgya maguknak a közlési aktusokban funkcionáló nyelvi eszközöknek a rendszere; ezzel szemben a nyelvtörténet, amely a nyelvet nem funkcionálásában, hanem különböző korokhoz tartozó kész közlések halmazain keresztül vizsgálja, nem magukra a nyelvi eszközökre, hanem azoknak változási folyamataira összpontosítja figyelmét.10 Milyen következményei vannak ennek a megállapításnak a nyelvtörténet elméleti céljai és magyarázó elvei tekintetében? Bár a legtöbb esetben — a korpuszon keresztül való megközelítés jelentős technikai és intellektuális nehézségei miatt — az egyes nyelvtörténeti folyamatok feltárása már önmagában is tudományos teljesítmény, a nyelvtörténeti kutatás alapvető célját feltehetően a nyelvtörténeti folyamatok magyarázatában kell keresnünk. Ezzel kapcsolatban felvetődik persze a magyarázat fogalmának kérdése. Hosszas volna a nyelvtudományi magyarázat fogalmával kapcsolatos egyre bővülő irodalmat itt taglalni; a magam álláspontja a következő: — ami a leíró nyelvészeti, nyelvtani magyarázatot illeti, ennek fogalma meglehetősen világos: a nyelvtani magyarázat egyenértékű annak bemutatásával, hogy egy adott nyelv szerkezete milyen módon, milyen mechanizmusokon keresztül teljesíti közlési funkcióját: a nyelv rendszerének adekvát leírása egyben a nyelvi rendszer működésének magyarázatával, s így a rendszer sajátosságainak indokolásával egyenértékű; — más a helyzet a nyelvtörténeti folyamatok magyarázata terén: mivel a rendszer változásainak a közlés terén közvetlen szerepük nincs, a közlés szükségleteivel nem is magyarázhatók, s így puszta feltárásuk és rendszerezésük még nem indokolja bekövetkezésüket és jellegüket. A magyarázat ezen a téren a változások szükségszerű voltának bizonyításával volna egyenértékű, egy ilyen magyarázat viszont nem igen nyugodhat máson, mint a) a változások kölcsönös összefüggéseinek, kölcsönös determinációjának feltárásán és b) az egymást meghatározó nyelvtörténeti folyamatok és a nyelvi hagyomány ozás körülményei közötti esetleges összefüggéseken. Ami a nyelvtörténeti folyamatok közötti összefüggést illeti, egyetlen példacsoportot idézek abból a célból, hogy az itt felmerülő problematikát érzékeltessem. Jól ismert az a változási folyamat, amelynek során a latin névszóragozás egyszerűsödött, majd — egyes névmási alakváltozatoktól eltekintve — szinte mindenütt eltűnt. Az ún. vulgáris szövegekben található alaktévesztések, funkciócserék tanúsága szerint a deklináció egyszerűsödési folyamata a 2. század táján indult meg érezhetőbb mértékben és a 6 — 7. századi anyag — például a Meroving-kor kezdeteiről származó oklevelek — adatai valószínűvé teszik, hogy akkorra a beszélt nyelvben már csak a nominativus-obliquus megkülön böztetés létezett, legalábbis a Balkántól nyugatra. Ez a folyamat más, igen jelentős változásokkal volt párhuzamos. 10 Más kérdés, hogy éppen a változási folyamatok feltárása segítségével a nyelvtörténet rekonstruálni képes — legalábbis vázlatosan, megközelítőleg — elmúlt szinkron nyelvállapotokat is.