Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)

Tanulmányok - Herman József: Nyelvszerkezet és idő (A nyelvtörténet néhány elméleti kérdése) [Language in Time (On the Theory of Linguistic Change)] 3

NYELVSZERKEZET ÉS IDÖ 7 végén található, egymástól elválasztott elemek között szoros nyelvtani kapcsolat van s ennek következtében különös világossággal mutatkozik meg bennük egy olyan szabályszerűség, amely egyébként minden mondatnak sajátja: a mondatok az objektív idő dimenziójában csak akkor szerkeszthetők meg szabályosan, ha a beszélő az első egy-két önálló jelentéssel bíró szegmentum kiejtésekor már az egész mondat szerkezeti tervének birtokában van, s feltehetően a mondatot kitöltő főbb lexikális elemeket is kiválasztotta. Más szavakkal, a közlés szubjektív időtartama durván két részre oszlik: egyrészt egy pillanatnyinak érzett — a tényleges észlelési küszöböt el nem érően rövid időtartamú — alkotó szakaszból, amelyben a beszélő kialakítja a kiejtendő mondat, vagy legalábbis rószmondat, mondat szakasz strukturális tervét és azonosítja az üzenet lényeges lexikális elemeit, másrészt pedig abból a már szubjektíve is „tartamnak" érzett pszichológiai jelenből, amely az objektív tartammal lényegileg már azonos szerkezetű, izomorf, s amelyre a beszélő a „globális" tervet mintegy szétteríti. Más szavakkal, a mondatok alkotására szolgáló nyelvi szabályoknak alapfunkciója, hogy a szocializált, a beszélőpartnerekkel közös idő tartamára vetítsék az üzenet eredetileg globális — pontosabban globálisnak érzett — tartalmát. Ez egyben azt jelenti, hogy a mondatok alkotására szolgáló nyelvi szabályok összessége, a nyelvtan tulajdonképpen nem más, mint a tudattartalmak időben való tagolt szétterítésének — és ezáltal közölhetővé tételének — a mechanizmusa. Mivel tulajdonképpeni célunk nem az, hogy a nyelvet közvetlenül, mint funkcionáló nyelvtani szabályrendszert vizsgáljuk — tehát azt a síkot, amely, ha nem is azonos, a történetiséggel való szembeállítás tekintetében analóg a Saussure-féle szinkróniával — itt megállhatunk; az eddig elmondottak talán kielégítően bizonyították, hogy a nyelvnek a nyelvi közlések időtartamában megnyilatkozó időbelisége nem triviális sajátosság, hanem a nyelvi rendszer lényegi vonásaihoz tartozik s tulajdonképpen megszabja a nyelv működési mechanizmusát. Az időbeliség második, történeti síkjával kapcsolatban szintén felmerülhet az a vélemény, hogy az időbeliségnek ez a típusa nem különbözik a társadalmi intézmények, öröklődő szokások, normarendszerek időbeliségétől, s így közelebbi vizsgálata nem deríthet fel olyan jegyeket, amelyek a nyelvre különlegesen jellemzők. Mindenképpen már első látásra szembetűnik egy lényeges különbség a nyelv történeti létezése és az intézmények, szokások, normarendszerek stb. történetisége között: az utóbbiak szükségszerűen valamilyen sajátmagukon kívüli közegben rögzítve, kifejezve, materializálva hagyományozódnak: írásos anyagban, funkcióikhoz szükséges eszközökben, épületekben stb. vagy legalábbis a közösségi tudat számára megfogható nyelvi megfogalmazásokban, verbális köntösben;8

a nyelv ezzel szemben saját anyagában hagyományozódik, önmaga hagyományozásának közege.9

Érdemes megvizsgálni, mi következik ebből a nagyjából és egészében egyedülálló sajátosságból. Hadd említsünk itt először egy negatív előjelű következtetést. Mivel a nyelv történeti létezésének időtartama mindenfajta közlési aktus lehetséges időtartamát meghaladja, mivel a nyelvtörténet „léptéke" nagyságrendekkel 8 A művészeti alkotások, a művészeti „nyelv" (népzene, tánc) hagyományozása különálló kérdés. 9 Az írásos (újabban ezen kívül még hangfelvételeken történő) hagyományozás másodlagos, a nyelv történeti továbbélésének távolról sem feltétele.