Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)
Tanulmányok - Herman József: Nyelvszerkezet és idő (A nyelvtörténet néhány elméleti kérdése) [Language in Time (On the Theory of Linguistic Change)] 3
6 HERMÁN JÓZSEF 2. Másrészt viszont a nyelv az idő dimenziójába a nyelvi közlések létrehozására, illetve megértésére szolgáló szabályrendszer hagyományozása során illeszkedik be, annak következtében, hogy ez a szabályrendszer az egy adott nyelvet használó közösségek története során több nemzedéken át lényegileg változatlan, pontosabban olyan fokozatosan változik csupán, hogy az egymással még érintkező, egymással kommunikáló generációk számára gyakorlatilag azonos. A szabályrendszer változásai általában csak generációk hosszú sora után válnak olyan mórvűekké, hogy a rendszernek a folyamat két végpontján található változatai kölcsönös kommunikációra már nem alkalmasak; ezeknek a folyamatoknak az időtartama azonban már amúgyis kizárja a kezdő és a befejező generáció kölcsönös érintkezését. Összefoglalva: a nyelv egyrészt a nyelvi közléseknek az idő síkján való ,,lefutása", másrészt a nyelvi szabályrendszer történeti létezése formájában illeszkedik be az idő dimenziójába. Első látásra ez a megkülönböztetés triviális, s bár rendszerint nem fogalmazzák meg olyan élesen, ahogyan én tettem, a szembeállítás a jelenség triviális volta következtében feleslegesnek látszik. További meggondolások arra mutatnak azonban, hogy ez a megkülönböztetés a nyelv lényegi sajátosságaiból következik s ezért közelebbi vizsgálata indokolt. Bár ebben a munkánkban elsődlegesen az időbeliség második típusával, a nyelv történetiségével kívánunk foglalkozni, a világosabb szembeállítás kedvéért elemeznünk kell az időbeliség első típusának problematikáját is. Első látásra ezzel kapcsolatban azt mondhatnók, hogy a nyelvi aktusok időben való lefolyása nem különbözik mindenfajta emberi tevékenység szükségszerű időbeli jellegétől, s így vizsgálatától nem is remélhetünk újabb ismereteket. Az sem a nyelv specifikuma — mivel minden tudatos emberi tevékenységről elmondható — hogy a nyelvi aktus időbelisége önmagában is kettős: a közlés egyrészt az objektív, szocializált, a szó köznapi értelme szerint fizikai (tehát nem magfizikai), mérhető időtartam keretében folyik le — másrészt viszont a nyelvi közlésnek van szubjektív időtartama, a közlés a megélt időnek, a „temps vócu"-nek egy része, s tudjuk,7 hogy a megélt idő tartama, a „durée perçue" az objektív időt nem pontosan, hanem bizonyos eltolódásokkal tükrözi. Itt kezdődik azonban a nyelvi közlés sajátos volta: a mondatalkotás szubjektív ideje és a mondat lefutásának objektív időtartama között nem csupán a szubjektív tükrözés mechanizmusából következő menynyiségi eltolódás áll fenn, hanem lényeges szerkezeti eltérés — s tegyük hozzá, hogy ez az eltérés nem pusztán pszichológiai vagy akár pszicho-lingvisztikai tény, hanem összefügg a nyelv szerkezetének alapvető sajátosságaival. Az elmondottak illusztrálására vegyük a következő, találomra kiragadott köznapi mondatokat különböző nyelvekből: magy. megjöttek végre a gyerekek is fr. sont-ils venus tous les deux ? ném. heute werden hoffentlich die Kinder ankommen Ilyen és hasonló mondatokat tetszőleges számban alkothatunk; sajátosságuk, hogy a mondat elején (ha nem is mindig első tagjakónt) és a mondat 7 L. FRAISSE, P., Psychologie du temps. Paris 1967, különösen 116 — 145. Fraisse klasszikus műve óta az időészlelés irodalma igen gazdag.
