Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)
Tanulmányok - Herman József: Nyelvszerkezet és idő (A nyelvtörténet néhány elméleti kérdése) [Language in Time (On the Theory of Linguistic Change)] 3
4 HERMÁN JÓZSEF történet vonzásának változásai bizonyos fokig „csillapított rezgés" formájában jelentkeznek, semmit sem vesz el a történeti nyelvtudomány elméleti problémáinak tartalmi aktualitásából: sőt, a mi történeti nyelvtudományunk viszonylagos ereje, folyamatosságából adódóan eleven tapasztalati anyaga lehetővé teszi talán, hogy éppen ezzel a problematikával kapcsolatban erőteljesebben és önállóbban vegyünk részt a nyelvtudomány nemzetközi vitáiban; más oldalról nézve pedig a modern nyelvtudományi irányzatoknak ez a gazdagodása — mert hiszen erről is szó van — utat nyithat hazánkban az ún. modern irányzatok mélyebb, szélesebb körű, elfogulatlanabb megértéséhez. A nyelvtörténet elméleti kérdéseinek előtérbe kerülése már csak azért is indokolt, mert a szinkrónia és a diakrónia Saussure-i megkülönböztetésének elterjedése óta a nyelvtörténet sajátos elméleti problematikájában jelentősebb előrelépés nem következett be sem külföldön, sem nálunk. Némi egyszerűsítéssel két csoportba oszthatók azok a munkák, amelyek az utóbb évtizedek során e kérdéskörben napvilágot láttak. Egyrészt több — és több igen jelentős — kísérlet történt arra, hogy a nyelv történeti mozgásának leírására és magyarázatára a szinkrónia, a leíró nyelvtudomány keretében kidolgozott metodikákat és elméleteket használjanak fel. Legismertebb e téren az ún. történeti fonológia, amely már a prágai iskola keretei között született és az ötvenes években virágkorát érte el; hamarosan világos lett azonban, hogy módszerei és magyarázó elvei a hangrendszer keretein kívül nehezen használhatók és a hangrendszeren belül sem mindig meggyőzőek. Ha eltekintünk a természettudományi módszereket naiv közvetlenséggel alkalmazó és hamar kifulladt glottokronológiai irányzattól, meg az információelmélet alkalmazására irányuló és visszhangtalanul maradt kísérletektől — köztük az enyémtől3 — leginkább azokra az egyre gyakoribb, egyre rendszeresebb próbálkozásokra kell felfigyelni, amelyek a transzformációs generatív grammatikából kiindulva igyekeznek nyelvtörténeti magyarázó elvekhez eljutni; visszatérünk még arra, hogy ezek a próbálkozások miért hordják eleve magukban az eredménytelenség csíráját. A munkák másik csoportjába azok a dolgozatok oszthatók, amelyek a szinkrónia és a diakrónia Saussure-i megkülönböztetésére való reagálásként, e megkülönböztetés interpretálásaként születtek és amelyeknek alaptendenciája általában ennek a megkülönböztetésnek relativizálása vagy éppen létjogosultságának tagadása.4 A felhozott érvek önmagukban rendszerint érvényesek, hiszen a nyelv — minden adott nyelv — ontológiai egységén alapulnak; ez teszi intuitíve evidenssé az olyan megállapításokat, hogy minden adott nyelvállapot magában hordja történeti kialakulásának nyomait, hogy az egyes nyelvi elemek jellege csak történetük ismeretében érthető meg teljesen, hogy a nyelvek szinkrón állapotában változási folyamatokra utaló variánsok találhatók — és így tovább. Más kérdés, hogy ezek a megállapítások nem igen érintik a szinkrónia és a diakrónia közötti megkülönböztetés lényegét. Feltűnő egyébként ennek az irodalomnak gyakori defenzív, apologetikus jellege, amely a nyelvtörténet évtizedekig tartó háttérbe szorulásából fakad: egyes szerzők a nyelvtörténeti kutatás hasznosságát vagy éppen létjogosultságát igyekeznek 3 Théorie de l'information et recherches diachroniques. Actes du Xe Congrès International des Linguistes. Bucarest 1969. 1: 467 — 472. 4 L. TTTI/LIO DE MATTKO jegyzetét és az abban közölt bibliográfiát SAUSSURE Cours de Linguistique générale-jának kritikai kiadásában (Paris 1972. 452 — 453).
