Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)

Tanulmányok - Szathmári István: Bárczi Géza (1894–1975) és a magyar nyelvtudomány 174

194 SZEMLE - ISMERTETÉSEK hogy szinte érzékeljük, hogyan küzdenek meg egymással a régi és az új nyelvi elemek, s hogyan vezetnek el egy új, magasabb szinthez. Közben arról is meggyőződünk, hogy ez a fejlődés nem önmagától folyik, és nem önmagáért van, hanem — gyakran többszörös, szinte kibogozhatatlan áttételekkel — a magyar nép gazdasági, társadalmi, politikai életében bekövetkezett változásoknak, továbbá az ezekkel kapcsolatos művelődési viszonyoknak a függvénye. Ugyanakkor a nyelv fejlődése az alakuló gondolkodásnak is hű tükre. Továbbá: ez a fejlődés azért megy végbe, hogy a társadalmat, a társas érintkezést szolgálja. Bárczi Géza fejtegetése — a viszonylagos szűk keretek ellenére — tükrözi azt a sokrétűséget, amely magát a nyelvi valóságot jellemzi: figyelme kiterjed a nyelv valamennyi összetevőjére, az egyes korokban azt ragadva ki, amely akkor a legnagyobb lépést tette előre, és közben mindent a ma szemszögéből néz és értékel, igen sokszor gyakorlati — nyelvhasználati — tanácsokat is adva. Végül a mondanivalóhoz mindig jól simuló, világos, elegáns és élvezetes stíluson kívül e könyv olvasóját a szerzőnek az emberi nyelv — és benne anyanyelvünk — iránti mérhetetlen szeretete fogja meg leginkább, amely szinte minden sorából árad. Hogy ez a munka az egyes disczciplínákat illetően mennyire valóban a szintézisek szintézise, arra csak egy példát említsünk. A korábbi gyakorlatot messze meghaladó mértékben bontakozik ki előttünk, hogy hogyan gyarapodott nyelvünk stilisztikai fegyvertára fokról fokra, amíg a magyar nyelv páratlan művészi eszközzé fejlődött. Ezt kitűnően bizonyítja „a vers és próza nagy mestereinek művein kívül . . . igen jelentékeny és magas színvonalú fordítási irodalmunk, mely sokszor virtuóz ügyességgel simul az eredetinek sajátos stílusához, levegőjéhez Homerostól Verlaine-ig, Shakespeare-től Puskinig, Cervantestől Thomas Mannig". (381) Ezenkívül igen találó megjegyzéseket olvashatunk itt egyes korabeli nagy írónk, költőnk (pl. Pázmány, Zrínyi, Gyöngyösi, Faludi stb.) stílusáról, s nem kerüli el a szerző figyelmét olyasmi sem, hogy nyelvünk miért alkalmas eszköze a klasszikus verselésnek, s miért könynyíti meg a gépi beszéd (mozi, rádió, televízió, magnetofon stb.) megértését. Másik átfogó jellegű munkája A magyar nyelv története című egyetemi tankönyvnek (szerk. BENKŐ LORÁND. Bp. 1967) az utolsó nagy fejezete: A magyar nyelvtörténet összefoglaló áttekintése (487—587). Ebben — korábbi kutatásaira és A magyar nyelv életrajzában kifejtettekre is támaszkodva — az egyetemi oktatás céljainak megfelelően, az előmagyar kortól az új magyar korszakkal bezárólag tekinti át nyelvünk fejlődését, közben természetesen kitér a nyelvjárások változására, az irodalmi nyelv kialakulására és mai nyelvünk vázlatos bemutatására. 4. Bárczi Géza életművéhez szervesen hozzátartozik egyéb olyan irányító, szervező, előadói stb. tevékenysége, amely közvetve kapcsolódik tudományos munkásságához. Az Akadémia irányító, szervező szerepét nagyon fontosnak tartotta. 36 éves tagsága alatt alig volt olyan osztályülés, közgyűlés stb., ahol ne mondta volna el mindig felelősségteljes, a lényegre tapintó és világosan megfogalmazott felszólalásait. Számos akadémiai bizottságot (helyesírási, szótári, magyar nyelvészeti, névtudományi stb.) irányított és segített bölcs elvi és gyakorlati tanácsaival. Az Akadémia és más intézmények (Magyar Nyelvtudományi Társaság, Egyetem stb.) által szervezett kongresszusok, konferenciák, találkozók hosszú során hallhattuk immár a nyelvtudomány-történet