Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)
Tanulmányok - Szathmári István: Bárczi Géza (1894–1975) és a magyar nyelvtudomány 174
SZEMLE - ISMERTETÉSEK 189 tanulságosan szólt hozzá a nyelvnek ehhez az oldalához, a nyelvnek mint művészi eszköznek a jellemzéséhez is. A stíluselmélet számára legkiemelkedőbb a már említett Nyelvjárás és irodalmi stílus című dolgozata. Ebben sorra-rendre megvizsgálja, hogy milyen jellegű nyelvjárási elem (hangtani jelenség, tájszó, népies kifejezés és fordulat stb.) milyen esetben helyénvaló — és ekkor milyen stiláris értéket hordozhat — , továbbá mely esetben kifogásolható, illetőleg fölösleges. így fejezi be összegezésként tanulmányát: ,,Éljen bár a nyelvét tudatosan, alaposan ismerő író, ha szükségesnek érzi, a népi nyelvváltozatok nyújtotta lehetőségekkel, de ne feledkezzék meg az ízlésről, a mértéktartásról, s arról a felelősségről, amely -lyel a magyar irodalmi nyelv épségének, egységének tartozik." (Stilisztikai tanulmányok. Bp. 1961. 111.) Ezenkívül — a szó teljes értelmében — példát adott a stíluselemzésre, annak két fontos fajtájára is. Lényegében az „explication de texte" módszer helyes és célszerű alkalmazását mutatja be Kisfaludy Sándor egy dalának (A boldog szerelem, 35. dal) az elemzésével (Nyelvművelő. Szerk. LŐÍMNCZE LAJOS. 1956. 350 — 353). Egy másik tanulmányában (előadásként hangzott el magyar szakos tanároknak) a — főként iskolai célú — stilisztikai elemzésnek két főtípusát különíti el: ,, . . . lehet a kiindulópont — írja bevezetésképpen — a nyelvtani elemzés, ebből térhet át az analizáló fokozatosan a nyelvtani felépítés, struktúra szerepére, szavak, szerkezetek hangulatára, amelyből aztán betetőzésül kialakítható, érzékeltethető az egész szövegrész együttes hatása." A másikra áttérve, így folytatja: „De lehet magából abból a hatásból kiindulni, amelyet a kérdéses részlet rám mint olvasóra tett, és kereshetem azokat a nyelvi eszközöket, amelyek ezt a hatást előidézték." Ebben a dolgozatában Jókai Az aranyember című regénye egy kis részletének a mintaszerű elemzésével ezt a második eljárásmódot illusztrálja igen hatásosan (Stíluselemzés. Nyr. 83 [1959]: 429 — 439). És hogy mennyire a mában élt, azt az is jelzi, hogy a Rozsdatemető stílusa körül kibontakozó heves vitához azonnal hozzászólt (A Rozsdatemető sílusáról: Nyr. 89 [1965]: 336-339). 3.5. A mai nyelv vizsgálata. — Bárczi Géza — mint jeleztük — ízig-vérig nyelvtörténész volt, de egyrészt mindig nyitott szemmel és füllel járt a világban, másrészt a nyelvet, anyanyelvét annyira szerette, hogy saját korának nyelvhasználatát, nyelvi mozgását is állandóan figyelemmel kísérte. Az előző pontban a nyelvi rétegek (a nyelvjárások, az irodalmi nyelv és a jassznyelv), valamint a stílus kérdéseivel foglalkozó dolgozatait illetően már — érthető okokból — nem tudtuk szétválasztani a diakrón és szinkrón jellegűeket. Itt tehát a többi olyan — jól elkülöníthető — tanulmányokra, vizsgálatokra utalunk, amelyek az akkori „ma" nyelvét érintik. Felfigyelt a hangváltozásokra (Egy kezdődő magyar hangváltozás: MNy. 6 [1949]: 111 — 115), hozzászólt a készülő rendszeres magyar leíró nyelvtanhoz (NylOK 4 [1953]: 58 — 63 és uo. 9 [1956]: 345-347), alaposabban azonban a hangtan és a kiejtés, valamint a helyesírás foglalkoztatta. Megírta a hangtan egyetemi tankönyvét (Fonetika. EMNyF Bp. 1951., 1957.2 , i960.3 ), Kodály tanár úr oldalán küzdött a zárt ë megmentéséért (1. például az egri kiejtési konferencia anyagát: Helyes kiejtés, szép magyar beszéd. MNyTK 120. Bp. 1967. 180—183), és e tekintetben talán a legmaradandóbb tette, hogy szervezte és vezette az ELTE bölcsészeti karán a helyes
