Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)

Tanulmányok - Szathmári István: Bárczi Géza (1894–1975) és a magyar nyelvtudomány 174

184 SZEMLE - ISMERTETÉSEK előtt — mint már jeleztem — azzal, hogy „A magyar szókincs eredete" második kiadásában (122—162) feldolgozta aszókészlet egyéb részlegeihez hasonló módon — mintegy alapozó jelleggel — tulajdonneveinknek (benne az egy-és kételemű személyneveknek), valamint földrajzi neveinknek a történetét. (Ezt megelőzte egy, a XVI. századdal foglalkozó tanulmány: A magyar személynevek XVI. századi történetéhez: MNy. 52 [1956]: 144—157, továbbá kétszer tett közzé francia nyelven névtani dolgozatot : La toponymie hongroise du moyen âge: Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 2 [i960]: 25 — 43; L'anthroponymie hongroise du moyen âge: Atti e Memorie del VII Congresso Internaz. di Scienze Onomastiche. Firenze-Pisa 1961. III, 109-124.) C) Magyar hangtörténet. — A romanisztika és a szóeredet-, valamint szótörténeti vizsgálatok egyenesen vezették el Bárczi Gézát egyik legkedvesebb — ha nem a legkedvesebb — munkaterületéhez, a hangtörténeti (és vele együtt helyesírástörténeti) búvárkodáshoz. A szókutatás mellett minden bizonnyal itt hozta a legtöbb újat, ezt a diszciplínát lendítette leginkább előre. Vizsgálta nagy körültekintéssel — bizonyos par excellence helyesírástörténeti dolgozatok megjelentetése után (Az 1113. évi zobori oklevél o jelöléséhez: MNy. 39 [1943]: 337 — 341; A Tihanyi Alapítólevél hangjelölése: MNy. 40 [1944]: 313 — 330) — egyes hangok, hangcsoportok továbbfejlődésének, illetőleg a maiak létrejöttének sokszor nagyon bonyolult útját (Az ómagyar -y, -ü végű kettőshangzók kérdéséhez: MNy. 40 [1944]: 289 — 291; A török szóvégi -q, -k, -g, -y megfelelései: MNy. 46 [1950]: 223 — 230; Bilabiális réshang a magyarban: MNy. 48 [1952]: 199 — 200; A bilabiális utótagú kettőshangzók megmaradásának kérdéséhez: MNy. 49 [1953]: 35 — 43; Megjegyzések a magyar ly hang kérdéséhez: NytudÉrt. 6 [1955]: 17 — 25 és NylOK 7 [1955]: 116 —124; Az o > a nyíltabbá válás legrégibb példája: MNy. 51 [1955]: 211-213; A magyar bilabiális v hang kérdése: MNyTK 93 [1956]: 7 — 9; A finnugcr szókezdő *p különféle magyar megfeleléseihez: MNy. 56 [i960]: 240—242; Zur Geschichte der finnisch-ugrischen Verschlußlaute in urungarischer Zeit: MSFOu. 125 [1962]: 11 — 26; Megjegyzések a finnugor szókezdő zárhangok magyar nyelvi fejlődéséhez: MNy. 63 [1967]: 8 — 14; Le traitement de « et de c dans les mots d'emprunt turcs du proto hongrois: StudTurc. [971]: 39 — 46). — Kutatta továbbá — jobbára új csapásokon haladva — az egyes hangfejlődési tendenciák alakulását (Az ö-zés történetéhez: MNy. 42 [1946]: 49-51; A labializáció történetéhez: MNy. 45 [1949]: 72-74; A szóvégi á, é, í megrövidülésének kérdéséhez: MNy. 49 [1953]: 324 — 335). Hangtörténeti munkásságát az említetteken kívül összefoglalóan az jellemzi, hogy a finnugor korszaktól kezdve szinte máig valamennyi kort áttekintette; hogy a legkiemelkedőbb hangok, hangcsoportok, tendenciák alakulását csaknem végigkíséri; hogy e jelenségeket mozgásukban — a nyelvjárások létét, a visszaütéseket stb. figyelembe véve — szemléli; hogy tekintettel van a hangok stb. rendszerbeli összefüggéseire. Ha mindehhez hozzávesszük páratlan rendszerező képességét és azt, hogy volt bátorsága és energiája a hangtörténetünkben levő hézagokat önálló kutatással kitölteni, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy A Tihanyi Apátság Alapítólevele mint nyelvi emlék című (Bp. 1951) munkájának a megjelenése után — amely az ómagyar helyesírás- és hangtörténetnek, sőt egy teljes ómagyar nyelvtannak a kifejtése — közreadta két változatban is