Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)

Tanulmányok - Szathmári István: Bárczi Géza (1894–1975) és a magyar nyelvtudomány 174

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 181 Az e pontban mondottakból egyenesen következik, hogy a magyar nyelvtudomány az utóbbi harminc év alatt szintézisekben és részletmunkákban, monográfiákban és tanulmányokban, a régi és az új diszciplínák területén egyaránt jelentőset alkotott, de természetesen azt sem tagadhatjuk, hogy egyrészt sok az ellentmondás — nem egyszer zűrzavar — a különféle módszerek alkalmazását és alkalmazhatóságát illetően, és hogy sok még a tennivaló. Ha most már arra akarunk — mintegy összefoglalóan — rámutatni, hogy Bárczi Géza hogyan folytatta az 1870-től az első világháborúig terjedő korszakot, és hogyan vált részesévé az ezt követő két korszaknak, akkor a következőket állapíthatjuk meg. Már a két világháború közötti — egyébként joggal hanyatlónak minősített — két és fél évtizedben is valójában az előző, virágzó korszakot viszi tovább, természetesen az adott lehetőségek között, és mintha — sokoldalúság, reális érzék, eredmények stb. tekintetében — a Simonyi Zsigmond útját járná, akit egyébként igen nagyra becsült, és akiről többször, több formában megemlékezett (1. később is). A felszabadulás utáni három évtizednyi működéséről pedig elmondhatjuk, képességeihez mérten élt az e korszak nyújtotta lehetőségekkel is, előrevitte a magyar nyelvtudomány számos ágát, példát mutatott etikailag a tudománnyal és az oktatással, neveléssel foglalkozóknak, és mint az általa is képviselt iskolának — mondhatnánk — egyik utolsó nagy alakja távozott el közülünk. 3.3. Nyelvtörténeti munkássága. A)Romanisztika. — Már utaltunk rá, hogy Bárczi Gézát több körülmény vitte a francia nyelv és kultúra történetének, illetőleg a magyar nyelvre és művelődésre gyakorolt hatásának a vizsgálata felé. így érthető, hogy 1923-ban induló tudományos munkálkodásának különösen az első másfél—két évtizedére a romanisztika nyomja rá bélyegét; továbbá hogy ez vezeti el a magyar nyelvtudományhoz, azon belül is mindenekelőtt a szótörténeti --etimológiai vizsgálatokhoz; és hogy a francia művelődéssel való kapcsolata nem szakadt meg élete végéig. Az első dolgozatának (Autour d'une étimologie: fr. clenche > hongr. kilincs: Revue des Etudes Hongroises 1: 184—187 és Kilincs: MNy. 19: 89 — 90) megjelenését (1923) követő években Bárczi Gézát egyrészt a franciamagyar történeti (benne művelődéstörténeti) kapcsolatok érdeklik. Természetesen elsősorban azok, amelyek nyelvi hatást is eredményeztek (Quelques documents sur les premières colonies françaises en Hongrie: Revue des Etudes Hongroises 7 [1929]: 113 116; A verviers-i karácsonyi bábszínház: Élet 22. [1931]: 497 — 500; A vallon karácsonyi énekek: Élet 23. [1932]: 416 — 419; Francia zarándokok I. Endre idejében: MNy. 32 [1936]: 260 — 261; A középkori vallon —magyar érintkezésekhez: Száz. 71 [1937]: 399—416; stb.). Másrészt a francia nyelv hang- és alaktantörténeti kérdései foglalkoztatják (A francia / hang történetéhez: Szeged 1926; Ó-francia hang- és alaktan: Pécs—Budapest 1933). De már e kutatásaival párhuzamosan — a harmincas években pedig még inkább — (a francia-magyar kapcsolatokon ugyan belülmaradva) egyre jobban a magyar helyesírás- és hangtörténeti problematika (Két ó-francia jövevényszavunk hangtörténetéhez: MNy. 25 [1929]: 181 — 184; Az ómagyar se hangjelölés: MNy. 31 [1935]: 74 — 84, 140—147; Az Árpád-kori magyar hangjelölés c, eh, sch jeleihez: Melich-Eml. 32—47; Francia hangjelölési hatás