Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)

Tanulmányok - Szathmári István: Bárczi Géza (1894–1975) és a magyar nyelvtudomány 174

178 SZEMLE - ISMERTETÉSEK és a kommunikációban betöltött szerepének a kifürkészése érdekelte; s lényegében így szemlélte napjaink nyelvét is. — Másodszor: a nyelvtörténeti iskola módszerét, annak hazai és külföldi eredményeit, eljárásmódjait ritka áttekintőképességével számon tartotta, de sohasem alkalmazta őket szolgai módon, másokon és sajátmagán is túllépett, ha úgy találta célravezetőbbnek. Talán nem túlzunk, ha kijelentjük: Bárczi Géza — képességeinél, ismereteinél, szemléleténél, módszereinél és eredményeinél fogva — a jelzett iskolának mindenképpen a csúcsát jelentette. — És harmadszor: az eddig mondottak ellenére a szinkrón nyelvészetet is becsülte, sőt szorgalmazta, bizonyos vonatkozásban maga is művelte (1. később), és bár a ,,modern" jelzővel illetett strukturalista, generatív nyelvészeti stb. módszerek, irányzatok nagyobb intenzitással életének csupán az utolsó évtizedében jelentkeztek, — mint vezető tudós és úgy is mint a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke — ezeknek sem állt az útjukba, azt vallotta ugyanis, hogy minden megközelítési móddal, módszerrel meg kell próbálkozni, és azokat, amelyek közelebb visznek a nyelv megismeréséhez, illetőleg amelyek jobbá, helyesebbé, kifejezőbbé teszik a nyelvhasználatot, amelyek emelik az anyanyelvi műveltséget, föltétlen fejleszteni és művelni kell. 3.1. A következőkben — immáron a nyelvtudomány-történet ,szabályainak" megfelelően — a „ma" szemével tekintjük át fő vonásaiban Bárcz, Géza munkásságát, mégpedig sorra véve az általa művelt nyelvészeti diszcipi línákat. Először foglalkozunk a nyelvtörténettel (benne a romanisztikaia magyar szókincstörténeti, hang- és helyesírástörténeti, továbbá alak- és mondattani tárgyú dolgozatokkal), majd a nyelvi rétegek, továbbá a stílus, aztán a mai nyelv vizsgálata, valamint a nyelvművelés és a lexikográfia körébe vágó munkáival, végül pedig az általános nyelvészeti, nyelvtudomány-történeti és egyéb (textológiai, irodalomtudományi, módszertani stb.) tárgyú tanulmányaival és teljes szintéziseivel. 3.2. Mielőtt az egyes diszciplínákra rátérnénk, talán nem lesz fölösleges röviden utalnunk arra, hogy nyelvtudomány-történetünknek melyik és milyen korszakában indult el és terebélyesedett ki Bárczi Géza munkássága. Hogy a két világháború közötti korszak lényegét és benne az induló Bárczi Géza szerepét megérthessük, néhány szót szólnunk kell az előző időszakról is. • A) Az 1870 körül kezdődő, nem egészen fél évszázad alatt bontakozik ki és emelkedik valóban tudományos rangra — különösen Budenz Józsefnek a szilárd alapokat megvető, kiterjedt munkássága révén — a hazai finnugrisztika, majd — mindenekelőtt Simonyi Zsigmond páratlanul gazdag kutatásainak az eredményeképpen — a nyelvünk vizsgálatát középpontba állító magyar nyelvtudomány. A nagyarányú föllendülést pregnánsan jelzi az is, hogy ebben az időben, elsősorban a századforduló körül, soha nem tapasztalt mértékben születtek nyelvünk minden területén — gyakran több szerző vagy éppen sokak erejének, tudásának összefogásával — olyan szintézisek, alapvető alkotások, nyelvemlék-kiadások stb., amelyek a további (mindenekelőtt nyelvtörténeti) kutatásokhoz a kedvező feltételeket megteremtették (SZARVAS GÁBOR— SIMONYI ZSIGMOND, Magyar nyelvtörténeti szótár. 1890 — 1893; SZINNYEI JÓZSEF, Magyar tájszótár. 1898 — 1901; SZAMOTA ISTVÁN—ZOLNAI GYULA, Magyar oklevél-szótár. 1902—1906; SZILY KÁLMÁN, A magyar nyelvújítás