Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)

Tanulmányok - Herman József: Nyelvszerkezet és idő (A nyelvtörténet néhány elméleti kérdése) [Language in Time (On the Theory of Linguistic Change)] 3

10 HERMÁN JÓZSEF a) A 3—4. század ún. vulgáris irataiban egyre gyakoribbak az olyan példák, amelyek arra mutatnak, hogy a beszélt nyelvben utat tört magának egyes esetek helyettesítése prepozíciós szerkezettel; íme egy kiragadott példa a dativus helyettesítésére: Mulomedicina Chironis 144 si . . . sic ad eos des manducare, ahol ad eos áll eis helyett. A jelenségnek archaikus előzményei is voltak, pl. Plautus Captivi 360 quae ad patrem vis nuntiare (de ugyanott 400-numquid aliud vis patri nuntiari). b) A prepozíciórendszer nagyjából ugyanebben a korban új elemekkel gyarapszik, amelyek bizonyos térbeli vagy időbeli relációk pontosabb tükröződését tették lehetővé s egyben — a folyamatban levő hangváltozások ellenére — biztosították egyes prepozíciók alaki önállóságát; előfordul sok más között abante (fr. avant, ol. avanti stb.), inante (vö. rom. ínainte), de ab (ol. da), de ex (fr. dès) stb. Figyelemre méltó itt is, hogy vannak archaikus (Ennius) sőt klasszikus előzmények (insuper, desuper Vergiliusnál). c) Jelentkeznek szórendi változási tendenciák is. A birtokviszonyt jelölő szintagma domus patris sorrendje (tehát a közbeékelt elem nélküli birtok-birtokos sorrend), amely a klasszikus korban igen gyakori, de távolról sem egyeduralkodó szerkesztési eljárás volt, majdnem teljesen általánosul a késői „vulgáris" iratokban, olyannyira, hogy két egymást követő főnév puszta sorrendisége már a birtokviszonyt is jelzi: Lex Salica XIII 7 si verő puer regi . . . ingenuam feminam traxerit, ahol puer regi nyilván puer régis ('király rabszolgája') helyett áll. d) Végül, de nem utolsósorban mindezt a szóvégi mássalhangzók jelentős részének eltűnése és a szóvégi szótag magánhangzójának redukciója kíséri. Tudásunk jelenlegi szintjén az ismertetett példából csupán módszertani következtetések vonhatók le, de maga a példa nem magyarázható, ha a „magyarázat" fenti meghatározását tartjuk szem előtt. Először: annyi nyilvánvaló, hogy a külön-külön említett, önmagukban jól ismert változási folyamatok nem különállóak, hanem részfolyamatai egy komplex rendszer-változásnak, amelynek során a nominális szintagmán belüli kapcsolatokat és a szintagma egészének mondatbeli szerepét jelölő nyelvi eszközök rendszere teljesen átalakult. A részfolyamatok közötti összefüggések legvilágosabban és legelőnyösebben a szintagma-szerkezet átalakulásának keretében mutathatók ki, ami még nem jelenti azt, hogy az egyes folyamatokat a szintagma-szerkezet átalakulása determinálta, de nem jelenti ennek ellenkezőjét sem. Nincs semmiféle megbízható, általánosságban is elfogadható válasz arra a kérdésre, hogy ezek a részfolyamatok egymást hogyan határozzák meg, s van-e valamelyiknek kauzális jellegű elsőbbsége. Legfeljebb egy negatív irányú sejtés említhető: minden valószínűség szerint ki lehet zárni egy eléggé régi, egyszerűsítő kauzális megoldást, amelyet újból divatba hozott néhány, a transzformációs grammatika peremvidékein keletkezett nyelvtörténeti tanítás: minden ok megvan ebben az esetben is, más hasonló változásnyalábok esetében is annak a feltételezésére, hogy a változás kiindulópontja nem a hangrendszer változása, tehát nem állunk szemben olyan oksági lánccal, amelynek során a ,,vak" hang változások szétrombolják a flexiós rendszert, a flexiós rendszer szétbomlása pedig előidézi az ún. analitikus struktúrák kialakulását, a szórend rögződését stb.11 Általánosítható viszont szerintünk az a 11 Ezzel a kérdéssel bővebben, bizonyító anyag bevonásával foglalkozom a XII Nemzetközi Nyelvész kongresszus (Bécs 1977) megjelenés alatt álló Acta-jában.