Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

A IV. Nemzetközi Finnugor Kongresszus alkalmából megjelent kiadványokról - Mártonfi Ferenc: Fonológia és nyelvszövetségek, avagy a korszerű nyelvészetről 403

421 kényszerítő érv arra, hogy különböző nyelvjárásoknál (és különböző nyelveknél is akár!) különböző megkülönböztető jegyeket tegyünk fel a magánhangzókvantitással kapcsolatban. De nincs is, ami tiltaná, különösen, ha — mint láttuk — Katz korábban a nyelvjárásoknak megnyerő módon „nyelvértékű" önálló státust engedett meg. Végülis, ha megengedjük, hogy az egyik nyelvjárás elemzésekor a másikra kacsintsunk, ugyanígy megengedhetjük ezt a rokon (és nem rokon) nyelvek esetében is. Hol a határ? így akár arra az abszurd megállapításra is juthatnánk, például, hogy egy nyelvcsaládon belül (pl. az indoeurópaiban) minden egyes nyelvben azonos megkülönböztető jegyek írnák le a magánhangzókvantitást. Ebbe még azt is bele kellene érteni, hogy ha legalább egy nyelvben van kvantitáskülönbség egy nyelvcsaládon belül, akkor mindegyikben van (vagy fordítva). Általánosan könnyen elképzelhető, hogy a hosszúság és a feszesség felcseréli egymást mint megkülönböztető jegy, minthogy a kettő között van is bizonyos fonológiai rokonság, s így — történeti következményként — az egyik nyelvjárás az egyik paraméter szerint írható le, a másik pedig a másik paraméter szerint. Az is elképzelhető — akár mint történeti változás szinkrón vetülete —, hogy a mélyebb formák az egyik, a felszínibb formák a másik paramétert kívánják meg inkább. Történeti szabályként is könnyen elképzelhető: [a long] -* [a tense] vagy fordítva; akár még úgy is, hogy mint megkülönböztető, illetőleg konkomitáns jegyek cserélik föl egymást. Az alábbiak szerint valószínűleghelyesebb lett volna vagy (1) azt feltenni, hogy a különböző nyelvjárások különböznek egymástól a kérdéses szempontból; vagy (2) ha ugyanazt a megkülönböztető jegyet követeljük meg valamennyi nyelvjárástól, akkor (a) vagy a hosszúságot tekintjük megkülönböztetőnek, (b) vagy a „lax" (<=^ redukált) jegy lesz a jelölt, a „tense" pedig a jelöletlen. Az osztják és szamojéd nyelvjárásokat csak abból a szempontból tekintem át, milyenek a jelöltségi viszonyok. A fogalmazás egyszerűségéért a kérdéses jegyet „hosszú"nak, illetőleg „rövid"-nek nevezem, anélkül azonban, hogy állást foglalnék ennek tartalma mellett. Serkai, Nizjam és Szinja, Muzsi. Nem látom, lehet-e dönteni, melyik a jelölt, a „hosszú" vagy a „rövid". Kazim. Katz végül az előző rendszerekkel azonos rendszert állapít meg. Talán az eddigi nyelvjárásokkal való összhang kedvéért redukálja ilyenre Steinitz rendszerét, meglehetősen bonyolult disztribúciós elemzéssel igazolva feltevését (67 — 70). Steinitz rendszerében a „hosszú" \a\ jelöletlen, mert van olyan „hosszú" magánhangzó, az /e/, aminek nincs „rövid" párja. Az Obdorszk (6 „hosszú", 3 „rövid"), Vach-Vaszjugan (11 „hosszú", 4, „rövid") nyelvjárásokban kiugróan a „hosszú" a jelöletlen — döntő többségben vannak a „hoszszúak". A Tremjuganban, a tundrái jurákban és az erdei jurákban is valószínűbb a „hosszú" jelöletlensége; a „hosszú" és „rövid" aránya rendre: 7 : 6, 5 : 3, 5 : 4. A Taz nyelvjárásban Katz a „long" jegyet veszi megkülönböztetőnek. Ebből kevesebb van, mint a „rövid"-ből. Ez megfelel a szokásnak. Ezek alapján, ha nem is vagyok teljesen meggyőződve, de sokkal valószínűbbnek látom, hogy a megoldás (legalább a nyelvjárások egy részében) pontosan fordítottja annak, amit Katz kínál. 4.2. A jurákban (46 — 49) még nehezebb dönteni a magánhangzókvantitást illetően, mint az osztjákban (46). Katz meggyőzően veti el HAJDÚ PÉTER benyomását („Eindruck": 46), hogy a hosszúság a hangsúly velejárója lenne (46 — 47). Kevés minimális párt lehet találni. Teljesen egyet kell érteni a szerzővel ebben a dologban: „Dies scheint mir eine Überschätzung des Wertes von Minimalpaaren zu sein. Minimalpaare sind natürlich, wenn es sie gibt, als Argumente geeignet,; zwei lautliche Einheiten als Phoneme zu betrachten (auch das ist schon gefährlich; Hammarström spricht, 1966, 22 f., von einem „Pseudoverfahren" und begründet dies auch). Der umgekehrte Schluß ist aber nicht möglich, etwa: „weil es keine Minimalpaare gibt, sind zwei Laute einem Phonem zuzurechnen". Phoneme sind vielmehr abstrakte Einheiten, von denen aus sich eine Vielzahl von Phonen durch bestimmte Regeln (z.B. durch Umgebungsangaben) ableiten lassen, während sie selbst nicht weiter ableitbar (»voraussagbar«) sind" (47). Azt azonban hozzá kell tenni, hogy Katz itt a generatív grammatika álláspontját A FINNUGOR KONGRESSZUSI KIADVÁNYOKRÓL