Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)
A IV. Nemzetközi Finnugor Kongresszus alkalmából megjelent kiadványokról - Mártonfi Ferenc: Fonológia és nyelvszövetségek, avagy a korszerű nyelvészetről 403
414 A FINNUGOR KONGRESSZUSI KIADVÁNYOKRÓL visszavezethető másik nagy strukturalista iskola, a prágai iskola szemléletét idézi fel: „Diese Phoneme denkt man sich in einem System stehend und durch dieses definiert. D. h. nicht die gemeinsamen Eigenschaften seiner „Allophone" allein machen das Phonem aus, (kiemelés tőlem — M. F.) sondern auch seine Stellung zu anderen Phonemen derselben Sprache" (24). Összegezve, Katz a hangtanban három szintet különböztet meg: (1) az egyszer elhangzó végtelen számú beszédhangok szintjét, mely még a közvetlen tények világába tartozik; (2) a fonok szintjét, ami a beszédhangok szabad variációin alapul és (3) a fonémák szintjét, ami a kötött, pozicionális variáción alapul. Az összehasonlítást illetően (ami a tipológiához általában ós a nyelvszövetségkutatáshoz speciálisan hozzátartozó dolog, tehát a könyv szempontjából kardinális kérdés) Katz igen szkeptikus a strukturalizmuöt illetően. Ennek részint az az oka, hogy nem választja szét az amerikai strukturalizmus ésa prágai iskola fonémaszemléletét. Amikor azt mondja, hogy a strukturalizmus fonémafogalma nem megfelelő az. összehasonlításra, az amerikaiakra hivatkozik (GI/EASON, 24; HOCKETT, 134. 1., 49. jegyzet). Ennek hátteréről a Katztól idézett passzusból (Gleason) tudhatjuk meg, hogy ennek elvi oka van: az amerikai deszkriptivisták a nyelvek szinte korlátlan különbözőségeire tették a hangsúlyt. Amikor kielemzett fonémáikat nézzük, ezek már elég jól összehasonlíthatók nyelvenként (a fonémák végül is többnyire nem ellenkeznek intuíciónkkal ebben a nyelvészetben sem). Az már nem a fonémák szintjére tartozik (az amerikai strukturalizmusra nagyonis jellemző a szintek különtartása), hogy hogyan valósulnak meg fonetikailag, ha a hangosztályoknak, azaz a fonémáknak a meghatározásában általában előfordul is a fonetikai hasonlóság, mint kritérium. Az elvben kimondott összehasonlíthatatlanságból nem következik a ténylegesen kapott eredmények összehasonlíthatatlansága. A nyelveknek elvben kimondott végtelen különbözősége mellett a gyakorlatban helyet kapott az az általános tapasztalatunknak megfelelő sajátosság, hogy a nyelvekben sok a közös vonás. A prágai iskolában, ha a fonéma mint fonológiai egység meg is maradt, ténylegesen hamar átcsúszott a hangsúly a fonémákról a fonémák közötti viszonyokra, oppozíciókra. A prágaiak, továbbá, általában nem vallották a nyelvek végtelen változatosságát, sokkal jobban látták — tudatosan is — a közös vonásokat, s igenis sokféle összehasonlítást végeztek a gyakorlatban: történetit, tipológiait, sőt nyelvszövetségekre vonatkozókat is. Summásan elintézni, hogy a prágaiak fonológiája is legfeljebb kevéssé alkalmas összehasonlításra, nem lehet, mert általános ismereteinktől különbözik. Ezt a kitételt külön alaposan meg kellett volna indokolni. Azok a fonológiai rendszerek, különösen részrendszerek, amiket a prágai módszerekkel kapunk, nagyonis sok hasonlóságot mutatnak. Még inkább nehéz egyetérteni a jakobsoni megkülönböztető jegyek 12 elemű univerzális inventáriumáról vallott katzi felfogással: ,,Eine gewisse, wenn auch keine grundlegende Änderung (kiemelés tőlem — M. F.) dieser Sachlage brachte die Einführung universeller phonologischer Merkmale in den Strukturalismus durch Jakobson" (24). Ez az elmélet éppen úgy jött létre, hogy a nyelvek közös vonásait emelte ki (elvben és gyakorlatban), s magukat az oppozíciókat tette meg alapegységül. Maguk a megkülönböztető jegyek részint nyelvek összehasonlításaiból lettek redukálva. Például nincsen olyan nyelv, ahol lenne labializált mássalhangzó is, faringalizált mássalhangzó is úgy, hogy azok oppozíciót alkotnak; ezért ezek — az akusztikus és artikulációs közösséget is figyelembe véve — egyaránt ,,lapos" (fiat) jegyű mássalhangzók. Megengedi ugyan Katz, hogy lehet bizonyos összehasonlításokat tenni ebben a keretben is: a megkülönböztető jegyek megléte és hiánya szerint. Az egyes fonémák között viszont már nem. Dehát a jakobsoni elmélet alapja már éppen nem a fonémák! JAKOBSON óta inkább azt kell kimutatni, ha valaki fonémákkal akar dolgozni, hogy van egyáltalán realitása a fonémának. Nem számonkérni azt, amit éppen megszüntetett. A jakobsoni fonológiát lehet vitatni, bírálni, de egyszerűen csak számonkérni rajta a fonémákat nem lehet. Katznak választani kell: (1) a megkülönböztető jegyeket tartja-e alapvetőnek vagy (2) a fonémákat, vagy (3) mindkettőt egyaránt fontosnak, de legalábbis mindkettőt realitással bírónak. Katz a harmadik lehetőség mellett dönt. Mielőtt összegezném ós értékelném Katz felfogását a fonológiáról általában, ki kell térnünk (mert a következőkben is fontos lesz) egy illusztrációjára, ami azt mutatná meg szándék szerint, miért elégtelen a jakobsoni elmélet. Tegyünk fel két közönséges magánhangzórendszert (25), javasolja Katz (a Chomsky-Halle féle megkülönböztető jegyeket használja már itt is, de az itteniek csak nevükben különböznek a jakobsoniaktól):
