Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Szemle – ismertetések - Vikár László: Hozzászólás „A finnugor zene vitájá”-hoz 395

398 SZEMLE - ISMERTETÉSEK léseket találunk a beszéddallamra, mint a magyarban". ,,A finn egyetemeken kitűnően felszerelt fonetikai laboratóriumok működnek, de a finn nyelv dallamképleteinek kérdéseivel nem foglalkoznak." A szerző maga is megállapítja, hogy a magyar beszéddallam-kóplet finnugor vonatkozásait a tudományos elemzésekben és irodalomban sehol nem találjuk. Amit ő erről mégis tud és aminek munkájában alapvető jelentősége van, azt finnugor kongresszusokon és más alkalmi beszélgetések során ő maga szűrte le egyebek közt KOLK, ROMBANGYEJEVA, TARAKINA, KITIKOV kollégák közreműködésével. Ugyanakkor azt írja: „Figyelemmel kell lennünk ... a nyelvtudomány módszereire és eredményeire, mert ez a társtudományunk nemcsak elemi tévedésektől óvhat meg, hanem előrehaladottságával világosságot is nyújthat módszereink helyes kialakításához". Anélkül, hogy a nyelvészek dolgába akarnánk beleszólni, inkább csak az ő véleményüket kérdve, a továbbiakban a könyvnek néhány, a nyelvészettel összefüggő mondanivalóját idézzük. A két kötetben többféle megfogalmazásban is olvashatunk arról, hogy a szerző a szöveg és a dallam kapcsolatában a szöveget helyezi előtérbe s a dallam alárendelt szerepét hangsúlyozza. A dallam és a szöveg belső fejlődésében ,,. . . meghatározó, tehát fő oldal a szöveg, amely . . . döntő módon befolyásolja a fejlődés irányát . . . míg a dallam szerepe a fejlődésben viszonylag alárendelt jelentőségű". Másutt ez áll: ,,. . . nem lehet egy népnek dallam-elvi jellegzetessége az olyan dallamvonal, amely ellentmond a nyelv alapjellegzetességeinek". Az első kötet végén pedig határozottan kimondja, hogy a finnugor „. . . dallami-közösség lényegében nyelvi termék". Más helyeken viszont az tűnik ki a fogalmazásból, hogy a szöveg és a dallam vagy, ha úgy tetszik a nyelv ós a zene fejlődése egymástól független. ,,A népdal ... a nyelv és dallam szövetsége, . . . Altalános tapasztalat szerint ebben az egységben a nyelv és a dallam tendenciái külön fejlődési utakon járnak . . ." ,,A népdalanyag legnagyobb része azonban ma már független a hanglejtés dallamától ...",,,... a dallamvonal futhat lefelé vagy fölfelé vagy hullámvonalban; elhagyva a közlés és kérdés kifejezésének szűk ösvényeit . . ." Ezek mind azt erősítik, hogy a dallam lejtése végülis független a beszéd lejtésétől. Szomjas-Schiffert György a könyvében N. E. PETERS 1927-es munkájára hivatkozik: „Egyszerűbb gépi vizsgálatai szerint Európában két, ellentétes beszéddallami rendszer ól: egy nyugati emelkedő ... és egy keleti ereszkedő ..." Ami pedig az altáji nyelvcsaládhoz tartozó népeket illeti, „W. Radloff múlt század végi verstani vizsgálatai azt igazolják, hogy ereszkedő típusú beszéddallamuk van". Eszerint mi magyarok, a többi finnugorokkal együtt az ereszkedő beszéddallam rendszerhez tartozunk. Ha mindez igaz is a nyelvre vonatkozóan, a zenében a dolog mégsem ilyen egyszerű, hiszen még a finnugor rokondallamok között is nagy számban találunk evvel ellentétes jellegű dallamokat. Erre az alábbi magyarázatot kapjuk: „Ezek a példák . . . nem nyelvi, hanem zenei fogantatásúak ..." Az elmélet igazolására az alábbi megszorítás szükséges*: ,, A saját, beszéddallamos összehasonlító zenei példáinkban ezért csak az ereszkedő jellegűeket tekinthetjük mértékadóknak, ahol pedig emelkedő indulás észlelhető, ott már a beszédelv elhagyását és a zene-elv előtérbe kerülését vagy valamilyen idegen hatás benyomulását látjuk ..." Ebből világosan látszik, hogy vannak tehát emelkedő jellegű dallamok és dallamhasonlóságok is a finnugor népek között s ezekre nem vonatkozik a nyelvi törvény. Ami ereszkedő, arra vonatkozik, ami emelkedő, arra nem. A könyv zenei anyagával kapcsolatos hiányérzetünk a nyelvészet oldaláról is jelentkezik. Nem tudhatjuk, mi az oka annak hogy FÓNAGY IVÁN és MAGDICS KLÁRA könyve, A magyar beszéd dallama (Budapest 1967) a bibliográfiát kivéve egyetlen mondatban sem került megemlítésre, holott a témája éppen idevág. Nem volna szabad ezt elhallgatni még akkor sem, ha a szerző történetesen nem ért egyet a benne foglaltakkal. Olyan kevés a szakirodalom, hogy ami van, azt mind számba kell venni. Három további idevágó tanulmány még a könyvjegyzékben sem szerepel: FÓNAGY—MAGDICS, Das Paradoxon der Sprachmelodie (1963), MAGDICS, First Findings in the Comparative Study of Intonation of Hungárián Dialects (1964) és a kifejezetten zenei irányú dolgozat, amely a Studia Musicologica-ban jelent meg: MAGDICS, From the Melody of Speech to the Melody of Music (1963). Különösen feltűnő ez a hiány a sok régi, részben elavult 50 — 100 éves szakirodalom említése mellett. A CSÜRY BÁLINT beszéddallami képleteit zenei oldalról elemző MOLNÁR IMRE három főtípusként, a befejezett közlést, a kérdést és a befejezetlen közlést emeli ki. Ezekből Szomjas-Schiffert kettő, kétféle összekapcsolását vizsgálja. Két egymásutáni befejezett közlést „epikus beszéddallam sorpár"-nak, egy befejezett és egy befejezetlen közlést „lamentáló beszéddallam sorpár"-nak nevez s ezeket eredendően finnugor példáknak tartja. Evvel kapcsolatban írja: „. . . az ősi dallamok maradványaiból csak olyanokat tudunk finnugor irányú bizonyításra felhasználni, amelyekben legalább két beszéd-