Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Tanulmányok - Kemény Gábor: Nyelvtani és képi determináció a teljes metaforában [Détermination grammaticale et imagée dans la métaphore complete] 177

NYELVTANI ÉS KÉPI DETERMINÁCIÓ 191 képnek annál nagyobb a stílusértéke, mennél kevésbé bőbeszédű, mennél tömörebb, azaz: mennél szétválaszthatatlanabb egységbe sűrűsödik, kovácsolódik össze benne kép és tárgy, jelölt és jelölő. E kritérium szerint a birtokos jelzői metafora lenne a legkevésbé releváns, mivel ez a legkevésbé tömör, ezt követné az értelmezői, majd a predikatív típus, végül — mint a legtömörebb változat — az összetett szó következnék [ebben a sorrendben tárgyaltam őket: NytudÉrt. 86: 13-16].) Nem hallgathatjuk el azonban néhány aggályunkat és ellenvetésünket az ilyenféle ranglisták felállításával szemben: a) a konkrét nyelvi anyagtól elvonatkoztatva ezek a megállapítások túlságosan spekulatívnak, elméletieskedőnek tűnnek (a bizonytalanságot a homlokegyenest szembenálló értékelések is jelzik: pl. a MStilV úgy tudja, hogy a teljes metafora állítmányi szerepben a legnyomatékosabb, tehát egyúttal a leghatásosabb is [i. m. 95]; RÁcz ENDRE szerint viszont — éppen ellenkezőleg — ez a grammatikai forma a legkevésbé expresszív [ÁltNyTan. 9: 159]); b) nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy végső soron minden a költői eszköznek, ill. eszköztípusnak konkrét felhasználásán, e felhasználás módján, színvonalán (egyszóval: az író leleményességén) múlik; c) végül soha nem lehet teljesen eltekinteni a mindenkori tényleges szövegösszefüggéstől (kontextustól) sem. 7. A párhuzamos és ellentétes grammatikai és jelentés viszony ok egymásra vetítése a költői képek vizsgálatának új, termékeny szempontja lehet. A kutatásnak fel kell figyelnie arra, hogy a metaforában centrifugális és centripetális erők feszülnek, s e tényezők dinamikus egyensúlya a kép esztétikai hatékonyságának egyik fő eleme. A „centrifugális" mozzanatok legfontosabbika a metaforikus viszonyban levő nyelvi jelek szemantikai összeférhetetlensége. Már I. A. RICHARDS is kiemeli a Principles of Literary Criticism-nek (1924.) a képzeletről szóló fejezetében, hogy a költői metafora a legfőbb eszköz az össze nem illő és korábban egymáshoz nem társított dolgok összehozására (1. Strukturalizmus 1: 82). MONROE BEARDSLEY pedig egyenesen a képhatás alapjának tartja a kép tagjai közt fennálló jelentésben összebékíthetetlenséget (Aesthetics 138 — 144, 161-162). Az alkotóelemek diszparát jellege azonban önmagában még nem magyaráz meg semmit a jól sikerült metaforák stílushatásából. A költői invenciónak ugyanis éppen az a lényege, hogy a különnemű alkatrészeket szoros és meggyőző kapcsolatba hozza, időálló szintézisben egyesíti. E szintézis nyelvi burka a fogalmilag-szemantikailag heterogén részek szintagmatikus összeköttetése, amely centripetális erőként ellensúlyozza az egymást kizárni látszó jelentések „széthúzó" hatását. Az ellentétek költői egysége a szószerkezeti tagok kölcsönös függőségén, kohézióján alapul. A teljes metafora ebből a nézőpontból úgy határozható meg, mint szemantikailag inkompatibilis nyelvi jelek grammatikailag jól megformált szintaktikai kapcsolata. III. 1. A nyelvtani és a képi determináció közti összefüggést ebben a fejezetben a mondat szintjén vizsgálom meg, vagyis azt próbálom meg felderíteni, hogyan illeszkedik bele a teljes metafora a mondat szerkezetébe, miként funkcionálnak és tágulnak ki a mondategészben az előzőleg szintagmatikus síkon