Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Tanulmányok - Kemény Gábor: Nyelvtani és képi determináció a teljes metaforában [Détermination grammaticale et imagée dans la métaphore complete] 177

186 KEMÉNY GÁBOR a kép értékéből. Ez azonban nem szükségszerű; olykor az értelmezőben rejlő rámutató mozzanat éppenséggel katartikus hatású is lehet: az író a tárgy megnevezésével a képet mintegy „dekódolja", s ez az olvasót a ráismerés, a „beavatottá válás" esztétikai örömével tölti el. Persze azért csínján kell bánni az ilyen képekkel, mert ha a kelleténél gyakrabban folyamodnak hozzájuk, egykönnyen túlmagyarázóvá, didaktikussá válhat tőlük a stílus. Krúdyt ez a veszély nemigen fenyegeti: az ő teljes metaforái úgy fejtik meg a képeket, hogy ugyanakkor zártságukból, „rejtélyességükből" is mindig meghagynak valamit. Ha az a) és b) típust abból a szempontból hasonlítjuk össze, hogy melyiknek nagyobb a poétikai hírértéke, a két képelem szórendje alapján viszonylag könnyen megállapíthatjuk az entrópia—redundancia arányt az egyes képfajtákban. E tekintetben a második csoportba tartozó metaforák kapnának jobb minősítést: ezeknek nagyobb az információtartalmuk, mivel bennük a kép a tárgy előtt áll, „rejtvény" megelőzi a „megfejtést", s ezzel a befogadót, ha csak egy századmásodpercre is, valóban fejtörésre készteti. Az a) típusban viszont előbb kapjuk a fogalmi megjelölést, mint a képszerű ábrázolást, s emiatt itt ez a szellemi feszültség egy pillanatra sem jöhet létre. Persze a nagyobb entrópia nem jelent automatikusan nagyobb stílushatást is, hiszen a kép hatékonyságát számtalan egyéb tényező is befolyásolja. J. SOLTÉSZ KATALIN mindenesetre úgy véli, hogy annak a változatnak erőteljesebb a képszerűsége, amelyben a képet az értelmezett nevezi meg, a kifejezendő tárgyat pedig az értelmező fűzi ehhez hozzá (vagyis a mi b) típusunknak; vö. i. m. 229). Nem akármilyen értelmező lehet a teljes metafora nyelvtani formája: míg a főnévi azonosító értelmező lehet teljes metafora, addig a melléknévi értelmező (vagy ahogy Benkő László nevezi, a „hátravetett jelző") nem. Néhányan mégis a melléknévi értelmezőnek tulajdonítanak expresszív többletértéket a főnévivel szemben (vö.: BENKŐ LÁSZLÓ: i. h. 308; J. SOLTÉSZ: i. m. 227). Ezt legfeljebb a köznyelvre nézve fogadhatjuk el, arra is csak megszorításokkal. Krúdynál a főnévi értelmezők stílusértéke sokkal nagyobb, mint a melléknévieké, s ez főként az értelmezői teljes metaforáknak köszönhető. 4. A predikatív szószerkezettel kifejezett teljes metaforában a tárgyat rendszerint az alany, a képet pedig az állítmány nevezi meg: „Az álmok: vércseppek" (ASZN. 127). A nyelvtani és a képi determináció iránya ebben a képtípusban mindig ellentétes, ugyanis nyelvtanilag az alany determinálja az állítmányt, képileg viszont az állítmány (= a kép) az alanyt (= a tárgyat). Ha azonban az alany a kép és az állítmány a tárgy, a kétféle determináció egybeesik, pl.: „Ez avarral borított, elhagyott kert volt számára a megváltás és megtisztulás" (N. 317). A két alany (megváltás, megtisztulás) nyelvtanilag is, képileg is meghatározza a tárgyat, amelyet egyébként névszói-igei összetett állítmány („ez [a] kert volt") fejt ki. Az előbbi változat — ahol az állítmány tartalmazza a képet — nagy számbeli túlsúlyban van: ez nyilván az állítmánynak eredendően újat közlő (rhematikus) alkatával függ össze. Ha ez a természetesnek mondható viszony megfordul, s az állítmány nem a képet, hanem ellenkezőleg: a tárgyat jelöli meg, ez az appercepcióban feszültséget okoz. Ilyenkor a metafora jellege is megváltozik: az elsőként említett, gyakoribb típus szemléltető, jellemző, ábrázoló funkciójával szemben itt a megfejtő, feloldó, a dolgokat a nevükön nevező mozzanat kerül előtérbe.