Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Tanulmányok - Szabolcsi Anna: Megjegyzések a Montague-grammatikáról [Remarks on Montague Grammar] 157

170 SZABOLCSI ANNA hogy a transzformációk jelentéstartását csak kimondták, de nem volt egzakt módon bizonyítható. A mélyszerkezetek „helyességét" ugyanis csak úgy lehetett ellenőrizni.hogy a rájuk alkalmazott transzformációk után jó mondat válik-e belőlük. Ha egy konkrét megoldásban ugyanabból a mélyszerkezetből különböző jelentésű felszíni szerkezeteket is le lehetett vezetni, akkor végső soron nem lehetett megállapítani, hogy a mélyszerkezet volt-e hibás, vagy a transzformációk nem tartották a jelentést. Ez már csak azért is bizonytalan, hiszen a transzformációk jelentéstartása nem jelent egyebet, mint hogy az azonos mélyszerkezetből levezethető mondatoknak legalább egy közös jelentésük van. Más lenne a helyzet, ha a szemantika nem figyelmen kívül hagyná a transzformációk működését, hanem interpretálná is. Ekkor a kiinduló és a kapott szerkezet interpretációjának egybevetéséből belátható lenne, hogy a transzformáció jelentéstartó volt. A transzformációk azonnal ebben az értelemben nem jelentéstartóak, hiszen időnként szemantikailag fontos információkat semlegesítenek. (így jönnek létre a hononim, de különböző jelentésűmondatok.) Éppen ellenőrző szerepük miatt lett volna jó a transzformációk között megkülönböztetni a valóban jelentéstartóakat és a semlegesítőeket. Ehhez azonban ismét egy kidolgozott szemantika-elmélet lenne szükséges. Tekintve azonban, hogy a generatív grammatika művelői többségükben kitűnő nyelvészek, a megoldások egy jelentős része jónak bizonyult annak ellenére is, hogy csak intuitív szemantikai meggondolásokat alkalmaztak. Azok a ritka esetek azonban, amikor az ellentmondások föloldhatatlannak bizonyultak, arra késztettek, hogy föladják az „egyszer működő szemantika" elvét: a kiterjesztett sztenderdben a szemantikai komponens másodszor is működik, a felszínt is interpretálja (CHOMSKY, Studies on Semantics in Generative Grammar. Mouton, 1972). A kettős interpretáció elveit azonban nem dolgozták ki, s e korszak nem is volt túl hosszú. A legújabb trace-elméletben (CHOMSKY, Essays on Form and Interpretation. North-Holland, 1977) már nincs is klasszikus értelemben vett mélyszerkezet: a szemantika csak a szintaxis végtermékét interpretálja. Igaz, ez már nem a régi felszíni szerkezet: sokkal több információt építenek bele. E felszíni szerkezetek jelentésazonosságait azonban végül is szintén csak a szemantika tisztázhatja. Ennek hiányában ismét csak véletlenszerűen elért sikerekre számíthatunk. Itt ismét visszakanyarodhatunk Montague töredék-nyelvtanaihoz. A leggazdagabb, legelegánsabb nyelvtan, amelyet kidolgozott, a The Proper Treatment of Quantification . . . cikkben található. Itt a szintaktikai szabályok „felszíni" szerkezeteket hoznak létre. Maguk a létrehozott mondatok többértelműek is lehetnek, de derivációs történetük egyértelműsíti őket. Amikor e mondatokhoz Montague SZR-ként intenzionális logikai mondatokat rendel, a teljes derivációs történetet figyelembe veszi. Minden egyes szintaktikai szabálynak megfeleltet ugyanis egy ún. fordítási szabályt, amely egyértelmű intenzionális logikai kifejezést hoz létre. Ezután az intenzionális logika kifejezései megkapják a jelentésüket, s ezek a jelentések lesznek a természetes nyelvi kifejezések jelentései is. Azt, hogy két mondatnak azonos-e a jelentése, vagy hogy egy adott mondat többértelmű-e, a szemantikában állapíthatjuk meg. E konkrét megoldástól függetlenül, Montague elméletének megvan az az előnye, hogy lehetővé teszi másfajta megoldás választását is, ha az a természetes nyelv szintaktikai bonyolultsága miatt szükségessé válik. Mint pl. a COOPER—PARSONS szerzőpár bemutatta (Montague Grammar, Generative Semantics and Interpretive Semantics. In: PARTES [szerk.], Montague Gram-