Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Tanulmányok - Szabolcsi Anna: Megjegyzések a Montague-grammatikáról [Remarks on Montague Grammar] 157

MEGJEGYZÉSEK A MONTAGUE-GKAMMATIKÁRŐL 169 deríthető ki, ha meg is adtuk a jelentésüket. Azaz, ezt a szemantikában kell megállapítanunk. Ráadásul ez a nehézség nem védhető ki úgy, hogy egyre „mélyebb és mélyebb" mélyszerkezeteket veszünk föl. Hasonlóképpen: lesznek olyan mondatok is, amelyeket egynél több mélyszerkezetből is levezethetünk, de maguk a mélyszerkezetek szinonimak ! Következésképp : ha a szemantikai komponens csak a mélyszerkezeteket interpretálja, akkor az azonos mélyszerkezetből levezetett mondatok ugyan definíciószerűen azonos jelentésűek lesznek; de nem vezethetünk le minden azonos jelentésű mondatot ugyanabból a mélyszerkezetből. A parafrázis-viszonyokat tehát pusztán egy ilyen szintaxis segítségével nem írhatjuk le. Nem jelenti-e viszont ez az érvelés azt is, hogy az azonos jelentésű mondatok nem lehetnek egymásnak pusztán szintaktikai változatai ? Nem. Ez az érvelés csupán azt zárja ki, hogy a mélyszerkezet és a felszíni szerkezet klasszikus megkülönböztetésével pusztán szintaktikusán számot adhassunk a jelentésazonosságról. A szintaktikai változatot ugyanis így definiálhatjuk: egymásnak szintaktikai változatai azok a kifejezések, amelyek adott szintaktikai műveletek véges számú lépésben való alkalmazásával átalakíthatók egymásba. Ekkor lesznek „kitüntetett műveleteink" (amelyek a jelentésen nem változtatnak), de nem lesznek „kitüntetett szerkezeteink" (amelyek azonossága szükséges és elégséges feltétele lenne a jelentésazonosságnak). Amit most megállapítottunk, még mindig nem jelenti azt, hogy megszabadulhatnánk a szemantikától. A „véges számú lépés" ugyanis bármilyen nagy lehet. Ha az egy milliomodik lépésben sem tudtuk egymásba alakítani a két kifejezést, még mindig nem tudhatjuk, hogy a következő lépésben sikerrel járnánk-e, vagy pedig a feladat kivihetetlen. Csak annyit tudunk, hogy ha azonos jelentésűek, akkor átalakíthatók egymásba, és megfordítva. Ez azonban nem segít ki minket akkor, ha két konkrét kifejezésről el akarjuk dönteni, hogy egymás tökéletes parafrázisai-e. Végső soron mégis a jelentéshez kell folyamodnunk. S itt derül ki a lehetséges világokkal dolgozó szemantika előnye. Ha két kifejezés nem jelenti ugyanazt, akkor megszerkeszthető legalább egy olyan lehetséges világ, amelyben az egyiket érvényesen alkalmazhatjuk, a másikat nem. Ennek a gondolatmenetnek a következménye az, hogy még a „redukált szemantika" céljait is csak akkor érhetjük el, ha a szemantikai komponens valóban megadja a kifejezések jelentését. (S ezért végül is ilyen redukció nem létjogosult.) Továbbá, a megadott jelentésnek olyannak kell lennie, hogy abból következtetni lehessen azokra a helyzetekre, amelyekben a kifejezés sikerrel alkalmazható. Mindez nem jelenti azt, hogy egy lehetséges világokkal dolgozó szemantika szükségképpen jól fogja kezelni a természetes nyelvet. A nyelvtan kimenetét így is egybe kell vetnünk a nyelvérzékkel. Rendkívül lényeges azonban az, hogy ebben a modellben mindig tudjuk, kogy mit csinálunk, mik a megoldás lehetőségei és korlátai. Ezért — ha szükséges — akár lényegbevágó módosításokat is tehetünk úgy, hogy azok következményeit az egészre nézve előreláthatjuk. Rá kell mutatnunk még egy szempontra a szintaxis és szemantika egj^üttmodellálásával kapcsolatban. Nevezetesen arra, hogy miért célszerűtlen először elkészíteni a szintaxist, azzal, hogy majd utólag készítünk hozzá egy modell-elméleti szemantikát. Az Aspects-modellben külöoösen zavaró volt az,