Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Tanulmányok - Szabolcsi Anna: Megjegyzések a Montague-grammatikáról [Remarks on Montague Grammar] 157

168 SZABOLCSI ANNA nunk, hogy e műveletek miből mit hoznak létre (szemantikailag is !) — és éppen ebből kell bebizonyítanunk, hogy a két művelet jelentéstartalma szükségszerűen azonos. Ezen a ponton elérkeztünk oda, hogy néhány megjegyzést tehetünk a generatív grammatika Aspects-modelljének egy sajátosságára. 2.5. Az Aspects modelljében a szintaxis először mélyszerkezeteket generál: ezeket interpretálja a szemantikai komponens. A mélyszerkezeteken ezután transzformációk működnek, és kialakítják a mondatok felszíni szerkezetét. A transzformációs komponens szerepe kettős. Létének egyik indoka az az empirikusan motivált föltevés, hogy az a szintaxis a gazdaságosabb (univerzálisabb stb.), amely minden mondat levezetésében megkülönbözteti a mély-és felszíni szerkezetet; azaz, amely nem ismer magmondatokat. A másik indok az, hogy mivel a transzformációk jelentéstartóak, ha két mondatot ugyanabból a mélyszerkezetből vezethetünk le velük, akkor a két mondat jelentése azonos kell hogy legyen. A fentiekből következik, hogy az azonos mélyszerkezetű mondatok egymásnak szintaktikai változatai, a különböző mélyszerkezetűek pedig nem. Ez a megállapítás igen hasonló a 2.4. pont végén említetthez. A kérdés most ez: tegyük föl, hogy a kutató csak annyit vár el a szemantikától, hogy segítségével kimerítően jellemezhesse a nyelv parafrázis-viszony ait. Vajon miféle szemantikára van szüksége ehhez; pontosabban, van-e szüksége egyáltalán szemantikára? Ezt a kérdést azért érdemes megvizsgálni, mert számos kutató valóban erre redukálta a szemantika feladatát. Ez ugyan szó szerint ellentmondásban van CHOMSKYnak azzal a célkitűzésével, hogy a nyelvtan hang-jelentés párokat ad meg; az Aspects szűkszavúsága miatt azonban e nézet legalábbis nem teljesen idegen az ott kifejtettektől. Indokolja a kérdés fölvetését továbbá az is, hogy az Aspects-féle szemantikai reprezentációkat sokan azzal vádolták, hogy nem egyebek finomított szintaxisnál. Lehetséges-e az, hogy e redukált szemantika-fölfogás mellett ez a bírálat jogos, de élét veszti ? Ha a parafrázist a szinonima értelemben használjuk, akkor látszólag nincs is szükség semmiféle szemantikára: hiszen az azonos jelentésűség feltételét abban jelöltük meg, hogy a mondatok egymásnak szintaktikai változatai legyenek. Ha a parafrázison a szinonimánál gyengébb valamit értünk, akkor még a jelentés-posztulátumokra (vagy hozzájuk hasonló szótári információkra) szükség van: így a parafrázis-képesség a világról való ismereteket is igényel. (Az anomáliák kérdése ugyanígy lenne föltehető.) A következtetésünk helyessége azonban csak látszólagos. A „szintaxisra redukált szemantikának" ugyanis csak akkor lenne értelme, ha minden olyan mondatot, amelynek azonos a jelentése, ugyanabból a mélyszerkezetből vezethetnénk le. Ez viszont lehetetlen. Ehhez föl kellene tennünk, hogy a mélyszerkezetek nem csupán egyértelműek, hanem egy-egy értelműek is: azt, hogy minden lehetséges jelentéshez egy és csak egy mélyszerkezet tartozhat. Ilyen mélyszerkezeti nyelvet szerkeszteni azonban matematikai lehetetlenség. Szükségszerű, hogy legyenek olyan mélyszerkezetek, amelyek bár nem azonosak, de ugyanazt a jelentést hordozzák. (S méghozzá ez n e m olyan esetek miatt történik, mint hogy a látszerész és az optikus a lexikalisták szerint a mélyszerkezetben különböző, de jelentésük egyforma.) Ebben az esetben lesznek olyan felszíni mondatok, amelyeknek azonos a jelentése, de ez csak akkor