Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Tanulmányok - Szabolcsi Anna: Megjegyzések a Montague-grammatikáról [Remarks on Montague Grammar] 157

162 SZABOLCSI ANNA modell van, amelyhez megadható a fenti módon jellemezhető jelentéshozzárendelés. Ezek a modellek különbözhetnek például alaphalmazaik számosságában; vagy abban, hogy milyen intenzió-függvényeket értelmezünk rajtuk.]. A szemantika valójában tehát interpretáció és jelentéshozzárendelés párok sokaságából áll. Ennek fényében azt, hogy egy kifejezés ezt és ezt jelenti, úgy értelmezhetjük, hogy egy adott interpretáció és jelentéshozzárendelés mellett jelenti azt. Itt nem térhetünk ki az interpretációk végtelenségének filozófiai jelentőségére. Annyit megjegyezhetünk azonban, hogy ez teszi lehetővé pl. azt, hogy ha egy szó jelentése megváltozik [azaz, az előzőtől eltérő jelentést rendelünk hozzá], ne kelljen azt mondanunk, hogy már egy másik nyelvünk van.) 2.2. Ahhoz, hogy számot adhassunk arról, hogy a szerkesztett kifejezések jelentése miként függ alkotórészeik összekapcsolásának módjától, először arra a kérdésre kell választ kapnunk, hogy a különböző szintaktikai kategóriákba tartozó kifejezések milyen fajta dolgokat jelölnek; kategóriánként milyen általános jelentéskülönbség van közöttük. (Itt szándékosan kerültük a „szófaj" terminust, mivel szótári és szerkesztett kifejezések kategóriáiról egyaránt szó van.) Hiszen a szintaktikai szabályok a kategóriákat veszik figyelembe, nem pedig az egyedi jelentóskülönbségeket. A szintaktikai szabályok jelentéstartalmának megállapításához tehát először a kategóriák jelentéstartalmát kell ismernünk. Ha pedig a szintaxis modellálásakor tekintettel akarunk lenni a szemantika igényeire, akkor azt maguknak a kategóriáknak a fölállításakor is meg kell valósítanunk. A tulajdonnevek minden lehetséges világban egy-egy individuumot jelölnek. Intenziójuk tehát az a függvény, amely minden világban kijelöli a megfelelő individuumot. Ezt a függvényt Montague carnapi terminussal individuum-fogalomnak nevezi. A közneveket és a tárgyatlan igéket a logikai közelítésben egyaránt predikátumokként szokás kezelni. Ezek minden világban individuumok halmazait jelölik (pl. azoknak a halmazát, amelyekről igaz módon állítható, hogy emberek, vagy hogy futnak). Jelentésük az a függvény, amely minden világban kiválasztja ezt a halmazt. (Ezt a függvényt — a halmazok intenzióját — tulajdonságnak nevezik.) Nyilvánvaló azonban, hogy a természetes nyelvi szintaxisban a köznevek és a tárgyatlan igék gyökeresen különböznek egymástól, nem alkalmazhatjuk rájuk ugyanazokat a szabályokat. El kell érnünk tehát, hogy habár a szintaxisban külön csoportba soroljuk őket, a szemantika ugyanolyan típusú jelentéseket rendeljen hozzájuk. Itt lehet például szerepe a technikai okokból közbeiktatott SZR-nek: a természetes nyelvi köznév- és tárgyatlan ige kategóriákhoz ugyanolyan típusú szemantikai reprezentációkat (SZR-nyelvi kategóriát) rendelünk. Így ugyanolyan fajta jelentéseket fognak kapni, anélkül, hogy szintaxisukon erőszakot kellene tennünk. Tekintsük a kijelentő mondatok érvényes alkalmazásának azt, ha igazat állítunk velük. A mondat jelentése tehát egy olyan függvény, amely megadja, hogy a mondat mely világokban lesz igaz, melyekben hamis. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a kijelentő mondatok a matematikai modellekben két kitüntetett objektum valamelyikét jelölik: ezt a két objektumot elnevezhetjük ,,igaz"-nak és „hamis"-nak. (Természetesen nem szükségszerű, hogy minden kijelentő mondat megkapja e két igazságérték valamelyikét: vö. később az előfeltevések kezelését.) A mondatok jelentését reprezentáló függ-