Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Tanulmányok - Szabolcsi Anna: Megjegyzések a Montague-grammatikáról [Remarks on Montague Grammar] 157

158 SZABOLCSI ANNA hogy erre az adott lehetőséget, hogy a jelentés helyét az elméletben elfoglalta a szemantikai reprezentáció, és önálló életet kezdett élni. A szemantikai reprezentáció (a továbbiakban SZR) maga nem több, mint egy újabb jelsorozat — legyen bár jegyeket egyesítő fa, vagy valamilyen logikai formula. Használatának csak akkor lehet értelme, ha valamilyen jól meghatározott kapcsolatban áll a jelentéssel. Arra, hogy mi lehet ez a kapcsolat, úgy tűnik, kétféle válasz adható. Az egyik válasz az lehet, hogy az SZR olyan metanyelvi kifejezés, amely a szintaxisban generált kifejezés jelentését jelöli. Hogy ez megvalósítható legyen, ahhoz tudnunk kell, hogy mi a jelentés. A másik megközelítést nevezhetjük „segédnyelvinek" is. Lehetséges, hogy a természetes nyelv mondatait valamilyen technikai okokból kényelmetlen közvetlenül interpretálni. Ezért definiálunk (megszerkesztünk) egy olyan nyelvet, amelynek szintaxisa áttetszőbb, kifej tettebb, mint a mi szintaxisunk, mondatainak jelentése pedig azonos a mi mondatainkéval. Mondatainkat most egy szigorúan meghatározott módon lefordítjuk erre a nyelvre. (Ez esetben a mi szintaxisunk és a jelentés közé iktatott SZR-re csak technikai, nem pedig elvi okokból van szükség.) Természetesen ebben a fölfogásban is tudnunk kell, hogy mit tartunk a természetes nyelvi kifejezések jelentésének, hiszen éppen ilyen jelentéssel kell ellátnunk a segédnyelvi SZR-kifejezéseket is. Továbbá számolnunk kell azzal, hogy így a természetes nyelv mondatai is csak olyan jelentésekkel rendelkezhetnek, mint az SZR-nyelv mondatai. Ha túl ,,szegény" nyelvet választunk SZR-nyelvnek, akkor lesznek olyan mondatok, amelyeknek intuitíve elfogadott jelentését a nyelvi modell nem adhatja meg. Úgy tűnik, hogy a KATZ—FoDOR-féle szemantika az első megközelítést célozta. De egyfelől: nem határozta meg, hogy mi a jelentés; sőt céljai között nem is sorolta föl, hogy számot kívánna adni arról, hogy az anyanyelvi beszélő tudja, mit jelentenek nyelvének mondatai. Másfelől: habár foglalkozott a szójelentésekkel, de a szintaktikai műveletek tükörképeiről, a projekciÓ3 szabályokról szinte semmi közelebbit nem mondott. Nem foglalkozott ugyanis azzal, hogy például egy jelző „hatása" a jelzett főnévre miben különbözik a tárgy „hatásától" a tárgyas igére. A szintaktikai műveletek jelentéstartalmát intuitíve adottnak vette. Valójában illúzió az, hogy számot adott volna arról, hogy a mondat jelentése miként függ az elemek összekapcsolásának módjától. A későbbiekben (a generatív szemantikában és az Aspects-keret további módosulásaiban) előtérbe kerültek az ún. mondatszemantikai kérdések is. Ekkor a fönti második megközelítést választották, és SZR-ként logikai formulákat kezdtek használni. A jelentés mibenlétének meghatározása híján eleinte könnyű szívvel írtak föl olyan, ad hoc formulákat, amelyekkel az éppen tárgyalt jelentéstani problémákat kezelni lehetett. GEORGE LAKOFF azonban (Linguistics and Natural Logic) rámutatott, hogy ezeknek a formuláknak csak akkor van értelmük, ha megadjuk, milyen logikai nyelvnek a formulái. A különféle logikai nyelveket ugyanis azért hozták létre, mert más és más matematikai modelleket akartak kezelni velük különböző logikai nyelveknek nemcsak a szintaxisa, hanem a szemantikája is gyökeresen különböző. Lakoff hangot adott továbbá annak a meggyőződésének, hogy azon logikai nyelvek közül, amelyeket a nyelvész „készen" átvehet, egyik sem lesz alkalmas a természetes nyelv szemantikájának modellálására. Ezért csokorba