Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Tanulmányok - Szabolcsi Anna: Megjegyzések a Montague-grammatikáról [Remarks on Montague Grammar] 157

Megjegyzések a Montague-grammatikáról 1. RICHARD MONTAGUE amerikai matematikus-logikus nyelvelméletének vázlatos ismertetését a generatív grammatikára vonatkozó néhány megjegyzéssel kell kezdenünk. Nem azért, mintha Montague teljesen elégedett lett volna a generatív grammatika pillanatnyi állásával, vagy éppen annak részletes kritikai elemzése alapján építette volna föl a maga elméletét. Hanem azért, mert a generatív grammatikának a 70-es évek elejére megérett (és az alábbiakban egy bizonyos szempont szerint kiemelendő) problémái magyarázzák meg, hogy Montague elmélete miért keltette föl igen sok nyelvész érdeklődését, Amerikában és Európában is. A generatív grammatika célja, hogy számot adjon az anyanyelvi beszélő a,zon képességéről, hogy — egy föltehetőleg véges terjedelmű elem- és szabályrendszer birtokában — nyelvének potenciálisan végtelen számú mondatát képes megalkotni és megérteni. Ha első lépésként eltekintünk az olyan — vitatott, de igen lényeges — problémáktól, mint a pszichológiai realitás, a performancia és hasonlók, akkor e feladat arra redukálható, hogy el akarjuk készíteni a természetes nyelv egy formális modelljét: egy olyan formális nyelvet, amelynek mondatai megfelelnek a modellált természetes nyelv mondatainak. Mivel a nyelv jelek rendszere, a modellnek arról is számot kell adnia, hogy a jólformált kifejezésekhez milyen jelentések társulnak. A generatív grammatika szintaxis-elméletként indult: a szemantikai komponensről jobbára csak annyit mondtak, hogy szemantikai reprezentációkat rendel a szintaxisban generált kifejezésekhez; méghozzá úgy, hogy a szerkesztett egységek jelentése attól függjön, hogy milyen jelentésű elemi egységeket és milyen módon kapcsoltunk össze bennük. így a szintaxisnak minden szükséges információt meg kell adnia a szemantika működéséhez. Ha a jólformált mondatokat bizonyítottan csak egyetlen egy szabályrendszerrel lehetne előszámlálni (a jelölési változatoktól eltekintve), akkor a szemantikának ehhez az egyetlen lehetséges szintaxishoz kellene igazodnia. Mivel azonban ez nem így van, fölvetődik a kérdés, hogy valamennyi lehetséges (a jólformált mondatokat valóban előszámláló) szintaxisra építhető-e ésszerű szemantika. Ha nem, akkor a szintaxismodell megválasztásában mindig tekintettel kell lennünk a szemantika által „bejelentett" igényekre. Következésképp a szemantikai komponens világos körvonalazása nélkül nemcsak hogy nem teljes a grammatika, de még afelől sem lehetünk biztosak,hogy a már elkészült szintaxis szemantikailag adekvát-e. De vajon bejelentette-e (bejelenthette-e) igényeit a szemantika? Mint RADICS KATALIN (NyK 77: 445—479) rámutatott, a generatív grammatika igazából nem tisztázta, hogy mi a szemantika tárgya, mi a jelentés. Űgy tűnik, 1