Nyelvtudományi Közlemények 78. kötet (1976)

Tanulmányok - Szende Tamás: Emfázis és fonológiai rendszer viszonyához [Ernphasis in Relation to a Phonological System] 475

EMFÁZIS ÉS FONOLÓGIAI RENDSZER VISZONYÁHOZ 477 helyezi el. A besorolás némi kétséget ébreszt: arról van szó, hogy az emfatikumoknak szintén vannak variánsaik, s ezek eltérése egyáltalában nem közömbös r kifejezésre juttatott emfázis tartalma szempontjából (egy emfatikus [r::] aopogtatása lehet különböző időtartamú, az ember szó [e:]-s ejtése ugyancsak meglehetősen sokféle melléktényezőt hordozhat, ami kifejezi az emfázis regulálásának mértékét, vagyis információt hordoz). Másfelől némi nehézséget okoz az emfatikumoknak a fonémarendszertől való elhatárolása. Nem meglepő vajon, hogy úgyszólván valamennyi emfatikum mögött kirajzolódik egy fonéma árnyképe, mégpedig olyan kísérteties pontossággal, hogy még fonológiai mátrixának az árnyékvonalai is jól látszanak ? Mindazonáltal úgy tűnik: ezek a speciális alakok mégiscsak — emfatikumok, amelyek a variánsok rendszerével szemben úgy viselkednek, mint fonémák, a fonémákhoz viszonyítva ellenben, mint variánsok. 3.2. Az emfatikumok rendszere — ahogy ezt LAZICZITJS értette — kiterjed egy nyelv fonológiai rendszerének egészére, vagyis nem korlátozható a fonémák rendszerére. Az a tény, hogy az emfázis bizonyos eseteiben a beszédtempó felgyorsulása a kifejezés mikéntje, világosan mutatja, hogy olyan szupraszegmentális emfatikummal állunk szemben, amely nem korlátozható minden további nélkül egyedi beszédhangok sorában különválasztott időtartamok módosulására. Méginkább áll ez a hanglejtésre. Tréfás példánkban Grün aligha játszhatta volna ki Schwarzot, ha ragaszkodik hozzá, hogy alkalmazott fonémasorainak realizációjában rejtse el gúnyát; Grün igen bölcsen a hanglejtés sajátos árnyalása mellett döntött. Ami a következő szupraszegmentális tényezőt illeti, az egyes beszédhangoknak van ugyan intenzitásbeli önértékük (hangzósságuk), ám ez a hallgató percepciójában az összes többi hang önértékének nagyságrendjében értelmeződik, s a hallgató csupán az azonos nívószinttől való eltérést észleli külön információnak. Dinamikai kiugrás pedig csak a hangsor többi tagjának viszonyában lehetséges, vagyis az intenzitásban testet öltő emfázist is hiába próbálnánk beleszorítani az emfatikum nevű „specializált fonéma" fonológiai mátrixának szűk keretei közé. 3.3. Túllépve most a nyelvi rendszer fonológiai komponensének szintjón megintcsak azt látjuk, hogy Laziczius alapjában korszakformáló gondolata kibővíthető a szemantika szférája felé is. A szó jelentésekhez a szövegkörnyezetben meghatározott stílusvalőrök vannak hozzárendelve. Azonos stílusróteg töretlen — tehát a rétegben meghatározottól elütő stílusértékeket nem tartalmazó — szövegében a hallgató számára ezek mint ,,0 értékek" jelennek meg, azaz éppen úgy nem hallja külön őket, akárcsak az egyes beszédhangok relatív hangosságát. Ha azonban az érvényesített értékrendtől hirtelen elütő elem jelenik meg, például egyébként sztenderd köznyelvi szövegben argó elem, általa a közleményben megjelenik az emfázis. Ez a ,,szemantikai emfatikum" elválaszthatatlan szupraszegmentális párjától: szükségképpen kiegészül ugyanis legalább egy túldimenzionált, emfatikus szupraszegmentális tényezővel. Ez utóbbi nem puszta kísérőjelenség, hanem az előbbi vektora. Mindazonáltal attól, hogy a beszédfolyamatban egy szó jelentése emfatikusan deviál, maga az alap jelentés változatlan marad, vagyis a szóban forgó aktualizációval szemben az alapjelentés úgy jelenik meg, mint egy jelentésvariánssal szemben álló kategoriális szemantikai elem. A stílusdevianciának az emfázissal kapcsolatos esetei másrészt olyan tartalmi irányultságokban összegeződnek, amelyek az egyedi esetekkel szemben mintákként értelmezhetők. így a „szemantikai em-17 Nyelvtudományi Közlemények 78/2.