Nyelvtudományi Közlemények 78. kötet (1976)

Tanulmányok - Szathmári István: Laziczius és a stilisztika [Laziczius et la stylistique] 466

472 SZATHMÁRI ISTVÁN hez képest) válogattuk ki, főleg azokat, amelyekből kitűnik, hogy a népnyelvben az érzelem kifejezésének milyen gazdaglehetőségei vannak" (uo. 44). Hogy az érzelemkifejezés vizsgálata mennyire a középpontban áll Laziczius fonetikájában, arra már rámutattam. De ez hatja át például a magyar kiejtésről írt dolgozatát is (MNy. 34: 306 — 16), amelyben — egyébként a legtöbbször nem elfogadhatóan — elutasítja Kodálynak a kiejtésünk romlásával kapcsolatos megállapításait. Kiemeli, hogy ingadozik a hangkörnyezet a beszédet színező érzelmek szerint is (1. i. h. 307); szemére veti Kodálynak (persze aligha joggal), hogy „nem méltatja kellő figyelemre az érzelemkifejezés színező hatását sem, amely pedig talán a hanglejtés terén nyilatkozik meg a leggazdagabban" (uo. 311); a kiejtéssel kapcsolatos feladatokat pedig így összegezi: „Nem a beszédhibák vagy helytelenségek kigyomlálása tekintetében volnának tehát szerintem tennivalóink, hanem inkább a beszéd szépségei, esztétikuma iránti érzék felkeltésében" (uo. 316). (Egyébként e megállapításnak a második felével mindenképpen egyetérthetünk !) b) A szinonimika — Ballyhoz hasonlóan — Lazicziusnál is igen fontos szerepet játszik. Mégpedig a szinonímarendszer nemcsak alapja, meghatározója a stílusértékkel bíró ún. stilémáknak, hanem a szinonímasor mindig mérőeszköz is. Azaz a szinonimákkal való egybevetés4

alapvető módszertani elv, ennek a segítségével dönthető el ugyanis, hogy az egyes nyelvi tények a természetes vagy a környezetié]idéző affektivitást képviselik-e: ,,A természetes affektivitás kutatásánál mindig a legintellektuálisabb jellegű rokon jelentésű szóhoz vagy kifejezéshez mérjük a vizsgált szót vagy kifejezést, a környezeti affektivitásnál pedig a legmindennapibb szóból vagy kifejezésből indulunk ki, amelyhez lehetőleg nem tapad semmiféle sajátos környezet" (Általános nyelvészet 83). c) Akár azt vesszük tekintetbe, hogy az állandósult jelentésnek része az állandósult stílusórték, az alkalminak pedig az alkalmi stilisztikum; akár arra gondolunk, hogy a modern szemantikák jelentésfajtái milyen sok stilisztikai vonást tartalmaznak (KÁROLY SÁNDOR Általános és magyar jelentéstanában [Bp. 1970] például a denotativ, a szintaktikai, a pragmatikus, a lexikológiai, a műfaji és a nyelvrétegbeli jelentés közül nyilván igen közel áll a stilisztikához a harmadik és az ötödik, de a többi is sok szállal kötődik hozzá, 1. 68 — 94), a jelentés és a stílus, a jelentéstan ós a stilisztika szoros kapcsolata vitathatatlan. És bár megnyugtató jelentésmeghatározás és jelentéselmélet a hosszú századok során sem született (még napjainkban sem, amikor pedig az ún. negatív jelentéstani irányok eltűnte után a szemantikai elméletek valóságos dömpingjével kerülünk szembe), KARL BÜHLER Sprachtheorie (Die Darstellungsfunktion der Sprache) c. munkájának a megjelenése 1934-ben — fogyatékosságai ellenére is — jelentős mértékben előbbre vitte, modernebbé tette a nyelvelméletet. Hazai szempontból azonban szinte nem kisebb az érdeme Lazicziusnak, ugyanis a Sprachtheorie-t már 1935-ben részletesen és alapos kritikával ismertette (NyK. 49: 365 — 379), s Bühler munkásságát később is figyelemmel kísérte (vö. A nyelvtudomány harmadik axiómája. Athenaeum 26 [1940]: 36—44). De ami a legfontosabb: mintegy összhangba 4 A saussure-i és a prágai iskola szerint valójában: szembeállítás, oppozíció! Nem véletlen, hogy LAZICZIUS is SAT7SSURE-nek a következő megállapítását írta Bevezetés a fonológiába (Bp. 1932.) c. munkája elé: ,,. . . dans la langue il n'ya que des différences".