Nyelvtudományi Közlemények 78. kötet (1976)
Tanulmányok - Szathmári István: Laziczius és a stilisztika [Laziczius et la stylistique] 466
470 SZATHMÁRI ISTVÁN hanglejtésformák, az indulatszók mint az érzelemkifejezés legközvetlenebb eszközei2 ; — az ún. környezetfelidéző affektivitás köréből: nyelvjárási hangok az azokkal nem élő közösségben, a raccsolt r stb.). Ez a feldolgozás (1. részletesen: NyK. 49: 176 — 184, továbbá Általános nyelvészet. Bp. 1942. 71 — 74) — ha nem is nevezzük mindig az ide tartozó jelenségeket emfatikumoknak (ZOLNAI BÉLA a ,,kifejező hangváltozás" körébe sorolja őket, 1. Szóhangulat ós kifejező hangváltozás. Szeged 1939.) — szerves részét jelentik a magyar hangjelenségek stilisztikájának. Itt jegyzem meg, hogy Laziczius a borrzasztó, aggyan ~ uggyan típusú emfatikus alakok közé sorolja az ejnye helyetti ijnye, a, jaj helyetti juj, a ronda melletti randa változatokat. Ez utóbbiak azonban — ezúttal, mivel a szemléletünk szinkrón, a létrejöttükben tapasztalható különbséget nem számítva (vö. TESz.) — nem alkalmi, hanem állandósult stílusértékűek (1. ezekről SZATHMÁBI ISTVÁN: Népr. és Nytud. 1967: 35—42; az itt említett három szót pedig 1. az ÉrtSz.-ban). Ha pedig a hangalakilag eltérő alakváltozatok közül az állandósult stílusórtékkel rendelkezőket is az emfatikumok közé soroljuk, akkor ezt a kategóriát csaknem végtelenné tágítjuk. B) A hangos stílus. — Laziczius modern volt a tekintetben is, hogy felismerte a beszédsajátságok, valamint — mai kifejezéssel — a hangos stílus kutatásának a jelentőségét, és saját eredményeivel nem kismértékben hozzájárult a magyar beszódstilisztika megalapozásához. Bizonyára nem véletlen, hogy a Saussure-tanítvány Bally — bár mestere a parole-kutatást lényegében kizárta a nyelvtudomány köréből — a parole-nak — benne az érzelmekben gazdag hangos beszédnek is — a tudományos feldolgozójává válik. Laziczius pedig ezen a téren őt követi (természetesen mindig kritikával és a magyar nyelv sajátságainak a figyelembevételével), hozzátéve még, hogy ő — ti. Laziczius — kiváló fonetikus és fonológus volt. Hogy mennyire fontosnak tartotta a beszéd vizsgálatát, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még a langue-jelenségekkel foglalkozó lingvisztikából sem iktatná ki a variánsok és emfatikumok tárgyalását, mondván: ,, . . . mert ha egy adott időpontban nem is tartoznak a nyelv (langue) elemi státusába, de előzőleg már odatartozhattak, és a jövőben még odatartozhatnak. Ami ma főném, az holnap emphaticum vagy változat lehet, és megfordítva, ami ma csak emphaticum vagy változat, az holnap fonémmé válhatik." (NyK. 49: 185, 1. még uo. 184— 189.) Joggal nevezi FÓNAGY Laziczius fonetikáját klasszikusnak: valóban túlnőtt a saját korán (1. az 1963-as kiadás utószavában, 200—201). Mivel „következetesen funkcionális, nyelvi szemszögből nézi a kérdéseket, akár affrikátákról, diftongusokról, akár az időtartamról vagy a szótag mibenlétéről van szó" (uo. 201), továbbá mivel az érzelemkifejezés módja mindig középpontban áll nála, Laziczius fonetikájából és egyéb munkáiból (Bevezetés a fonológiába. Bp. 1932. stb.) valóban sok mindent megtudunk az egyes hangok és hangkapcsolatok; valamint az ún. mondatfonetikai eszközök (hangsúly, hanglejtés, hangmagasság, időtartam stb.), továbbá a ritmus sajátságairól, típusairól és változatairól, értelem- és érzelemkifejező, egyáltalán stiláris szerepéről. (Lazicziusnak a KODÁLY ,,riadó"-jával kapcsolatos megjegyzéseit 1. később.) 2 Érdekes módon utal arra is Laziczius, hogy a Fü, de meleg van ! mondatban az indulatszót bilabiális /-fel is szoktuk ejteni. Ez a hang a magyarban sem mint főném, sem mint változat nem fordul elő, csak mint emfatikum (1. NyK. 49: 184).
