Nyelvtudományi Közlemények 78. kötet (1976)

Tanulmányok - Szalamin Edit: A magyar mondatformák kérdéséhez [cirill] 453

460 SZALÁMIN EDIT rintem is helyes vélemény, amelynek értelmében elsődleges a mondat, s a hozzá képest másodlagos nem predikatív szintagma belőle alakult ki, ül. vezethető le. A nominális mondat és a jelzős szintagma közötti átmenet legpregnánsabb tükrözője az értelmező jelzős szerkezet. így értékeli ezt pl. HADBOVICS is: ,,A nyelvi megformálás takarékosságára kell visszavezetnünk, hogy a nominális mondatból az értelmező is kialakulhatott ... az értelmező a közlés folyamatába mintegy beékelődve, az alapszóról állítmányszerű megállapítást tesz ..." (14, 53). Általánosan elismert tény, hogy „A jelzős szerkezeteknek sajátos (az ón kiemelésem: Sz. E.) csoportját alkotják az értelmező jelzős szerkezetek. Ezek több formai sajátságban különböznek a közönséges jelzősektől. Az értelmező jelzők ugyanis a) követik jelzett szavukat; b) rendesen egyeztetve vannak jelzett szavukkal; c) külön hangsúlyuk révén jelzett szavuktól elkülönült hangszakaszba kerülnek; d) s általában szünet van köztük ós a jelzett szó között, pl. Ünnep készül, piros, szabod ..." (MMNyR 2, 295—296). Az idézett gondolatokkal egyetértek, deasajátos jelzőt kiegészíteném az-átmeneti jellegű kifejezéssel, mert nézetem szerint az értelmező jelzős szerkezet sajátos volta éppen átmeneti jellegében van, abban, hogy átmenetet alkot a predikatív és attributiv szerkezetek között. Nem véletlen, hogy a felsorolt jegyek mind a predikatív eredet szükségszerű következményei, mint ahogy nem véletlen a 297. lapon álló kommentár nélküli apróbetűs megjegyzés sem: „A kis melléknévnek értelmezőként teljesebb, állítmánykónt is használatos (az én kiemelésem: Sz. E.) tőalakja szerepel: Kenyeret kicsit ennél, húst meg nagyot ?". Kiegészíthetnénk ezt a megjegyzést az Adott neki almát, kettőt féle példával is. — Az imént idézett, speciálisan az értelmezőnek szentelt könyvében KÁROLY SÁNDOR is rámutat az értelmező átmeneti jellegére (18, 12 — 17). 7.2. A 6.1. pontban utaltam arra, hogy az idézett mondatok állítmányi részében a névszó a közlés érdekének köszönheti súlyát. Ez lényeges állítás, mert az ismert nyelvi törvényszerűségre utal. Arra, hogy a nyelvi változások forrását, alapját a közlés igényeiben, a beszéd síkján kell keresnünk. A szóban forgó változásnak, az igés mondatforma névszóivá alakulásának rugója is a beszéd talajában gyökerezik, a beszéd ós nyelv szerves egységéről szóló tételnek egy újabb bizonyítékát adván. A kialakult új nominális mondatforma nem áll mechanikusan, elszigetelten az őt létrehozó igés mondatforma mellett, hanem vissza is hat rá: gondoljunk csak pl. a denominális igék változatos sokaságából a katonáskodik, szakácskodik, bíráskodik stb. félék másodlagos, a cselekvés alkalmi jellegét rendkívül tömören kifejezni tudó jelentésére; nem hivatásos katona, szakács, bíró stb., csak itt és most katona, szakács, bíró stb. minőségében tevékenykedik. A bíráskodik-n&k kifejezetten rosszalló jelentése is van, amely a cselekvés illetéktelen, már-már önkényes voltát is kifejezi (1. ErtSz., vö.: fontoskodik). A nominális és verbális mondatforma ilyen jellegű kapcsolatára DEZSŐ is utal: ,,Az igés mondatok . . . , akár a létigések (DEZSŐ a létigés mondatokhoz sorolja a kopulásat is [9, 32]), állapotot fejeznek ki: A fiú tanítóskodik, de csak ideiglenesét, s nincs: A fiú emberkedik (asszony kodik, gyerekkedik, élőlény -kedik), de nem fejezhetik ki az állapotba kerülést: 0 A fiú tanításul, amit a