Nyelvtudományi Közlemények 78. kötet (1976)

Tanulmányok - Sebeok, Thomas A.: A „dialektus” állatszemiotikai szempontból [„Dialect” from a Zoosemiotic Perspective] 435

.DIALEKTUS" ÁLLATSZEMIOTIKAI SZEMPONTBÓL 437 alakzatokat „laterális areáknak" szokták nevezni (vö. BONFANTE és SEBEOK 1944, 383). Thielcke azt ajánlja, hogy a dialektus elnevezést csak a mozaikszerű eloszlású vokalizációs variánsokra tartsák fent, de a mintegy hét évvel ezelőtt leíró adatok még nem tudtak magyarázattal szolgálni arra ,,hogyan alakulnak ki független dialektusok ugyanazon a fajtán belül, sőt ugyanazon a dalon belül". Bár Thielcke feltételezi, hogy a dialektusok funkciója talán a változékonyság csökkentése és ezáltal a jel hatásosságának növelése", végül mégis arra a következtetésre jut, hogy semmit nem tudunk a dialektusok funkciójáról" (THIELCKE 1969, 322). A dialektusok előfordulnak tehát a madaraknál, kialakulásuk alapjait azonban mindezideig csak néhány fajtánál elemezték. Fontos tekintetbe venni, hogy a dialektus itt a fajtákon belüli variációk között azokra a különbségekre utal, amelyek szembeállítják vokalizációjukat más variációkéval: ez sejteti, hogy szerzett tulajdonságról van szó (fenotípus-változat), de természetesen nem értelmezhető úgy, hogy e jelenségek kizárólag tanulás következményei (BBOWU 1975, 663). Azokban a fajtákban (pl. a San Irancisco-i öblöt benépesítő fehérbóbitás veréb [Zonotrichia leucophrys] esetében), ahol a variáció természetét és tartalmát legalaposabban leírták, a dialektus vonásainak tanulása és nemzedékről nemzedékre történő kulturális átadása bizonyult fontos, nem genotipikus, hanem fenotipikus jelenségnek (MABLEB és TAMTJKA 1962, 375). Ezekből, valamint egy másik verébfajta, a pinty és egy papagájfajta (Amazona amazonica) extrapolálva, NOTTEBOHM(1970) egyfontos madárhang-tanulmányban újra megvizsgálta azokat a lehetséges evolúciós szignifikanciákat, amelyek a vokális dialektusok kialakulásában inherensnek vélhetők. Ez a nagyhorderejű kontribúció sok nyelvészt gondolkodóba ejtett, akik az emberi dialektusok kialakulásának lehetséges mechanizmusát keresték (pl. GBACE 1970, különösen a 2. jegyzet; LABOV 1973, 246 k.). Nottebohm érvelése abból a megfigyelésből indul ki, hogy a vokális tanulás szoros összefüggésben áll a dialektusok előfordulásával és a teljes dalkészlettel. A legtöbb esetben feltételezhetően két alapvető célt szolgál a formálható egyed (ontogének) fejlődése, vagyis az a tény, hogy a dal néhány jellemzőjét a variáció (deme) más tagjaitól sajátítja el tanulás útján, nevezetesen, hogy: (1) „hasonló hasonlóval párosodjék, (2) a párjának udvaroljon, azt megnyerje, felgerjessze és megtartsa" (NOTTEBOHM 1975, 79). így a hímeknek el kell sajátítaniuk a születési helyük dialektusát, mert a nőstények előnyben részesítik annak a területnek a dialektusát, ahol születtek és ezt az elsőbbséget érvényre is juttatják párválasztásaikban. Ha ez nem így lenne, génáramlás lenne a szomszédos populációk között, amely a vokális különbségek megszűnését segítené elő, tompítva, illetve megszüntetve a dialektushatárok effektivitását. Ellenkező esetben ,,a vokális hagyományként elsajátított dialektusok megmaradnának még a genetikai változékonyság esetében is" (NOTTEBOHM 1975, 80). Ezért már nem felel meg a valóságnak az, amit korábbi kutatók hangsúlyoztak (pl. ARMSTRONG 1963, 89), hogy a madarak dialektusai abban térnek el alapvetően az emberi beszéd dialektusaitól, hogy az előbbieket teljes egészében az öröklés kontrollálja, míg az utóbbiak kulturálisan kialakult populációs jegyek, szembetűnő evolúciós funkció nélkül. Amint LABOV rámutatott, Nottebohm közleményének értéke nem abban rejlik, hogy egy elméletet vagy hipotézist fejt ki, amelyet azonnal ellenőrizhetünk, hanem sokkal inkább abban, hogy egy alternatív nézetet javasol, amely