Nyelvtudományi Közlemények 78. kötet (1976)

Tanulmányok - Sebeok, Thomas A.: A „dialektus” állatszemiotikai szempontból [„Dialect” from a Zoosemiotic Perspective] 435

438 SEBEOK, THOMAS A. alkalmas gondolataink elmélyítésére a nyelvi evolúcióról (1973, 247). A szőnyegen levő kérdás a nyelvi sokféleség értéke az ember számra, még általánosabb gondoskodás a relatív kulturális elkülönülésről, ós a kulturális sokféleség fenntartásáról. Érdekes megfigyelni, hogy a nyelvészeti kutatás jelenlegi állapotában, midőn nagy nyomatókkal újra előtérbe került az univerzális nyelvtan, a nyelvészeten kívüli területről behatolva kezd egy olyan új indíték és kutatási modell érvényesülni alapvető mechanizmusok vizsgálatára, amelyek indokolják ,,a gyakran földrajzilag közeli emberi nyelvek fantasztikus sokféleségét", azaz amit HUMBOLDT másfél századdal ezelőtt ,,die Verschiedenheit des menschlichen Sprachbaues"-nek nevezett. ,,Hogyan keletkezhetett ilyen rendkívüli változatosság", folytatja STEINER csodálkozva, ,,ha amint a transzformációs nyelvtan posztulálja, és a biológia utal reá, az alapul szolgáló hálózat, a neuro-pszichológiai barázdák minden embernél közösek, sőt okai emberi mivoltuknak? Miért van, hogy ugyanazokat a sarkalatos molekulainformációkat hordozzuk s mégsem beszéjük ugyanazt a nyelvet, vagy azon kisszámú nyelveket, amelyek mondjuk megfelelnek hitelesen elkülöníthető maréknyi etnikai típusoknak? Erre vonatkozólag senki sem állt elő még megfelelő hipotézissel. . ." (STEINER 1971, 69). Nottebohm azt az elgondolást veti föl, hogy a madarak dialektusai a genetikai elkülönülés egy relatív fokozatát nyújthatják avval a szerepükkel, melyeket a párosodás során betöltenek, ám ,,a valóságos species-kialakítására irányuló szükségszerű ós visszavonhatatlan elkötelezettség nélkül", s hozzáteszi, hogy ,,míg a kis populációk genetikus elszigetelődése nagyarányú kihaláshoz, sőt esetleg nagyméretű beltenyészethez vezet, addig a vokalizációs különbségek valószínűleg ritkán jelentenek áthidalhatatlan korlátokat a tenyészetben, ós így a mikrofejlődési folyamat rugalmasabb ós nyitottabb marad". Később ő maga veti fel azt a sok fejtörést okozó problémát, hogy a dialektusok ,,aktív szerepet játszhattak az emberi fejlődósben" ós, hogy ezek „befolyással lehettek a helyi fiziológiai alkalmazkodás alakulására" (1970, 955). Néhány antropológus, aki olyan máig fennmaradt törzsi társadalmakkal foglalkozik, amelyek környezetükkel legalábbis a legutóbbi időkig ökológiai egyensúlyban éltek, azt kezdte vizsgálni, hogy milyen mórtékben segítik elő a nyelvterületi modellek a vadász, gyűjtő és egyszerű növénytermesztő csoportok közötti érintkezést, rugalmasan számolva a helyi környezeti hatásokkal (HILL S. a.). Ez az irányzat valódi alkotó szintézisét adja egyrészről a nyelvföldrajznak és az areális nyelvészetnek, másrészről az ökológiai és evolúciós biológiának. E kutatásnak egy további korolláriuma megoldást ajánlhat arra az örök rejtélyre, miért kell mindnyájunknak keresztülmenni a nyelvi pubertás választóvonalán, azaz az érés egy olyan fokán, amely után az egyén nyelvelsajátítási képessége hirtelen csökken: ez a hiányosság is a fejlődési kiválasztás terméke kell hogy legyen, amelynek szerepe — akárcsak a madaraknál — azt a célt szolgálja, hogy serkentse a dialektusok változatosságát. Laziczius kétségtelenül helyeselte volna ezt a fajta multidiszciplináris eljárást, amely felhasználja az állatszemiotika elméleteit ós adatait arra, hogy antroposzemiotikai problémákat világítson meg, hiszen ez jól megfelelt volna átfogó tudományos programjának: „A kutatómunka egyre újabb matériákat igyekszik feltárni, egyre mélyebb aknákból igyekszik gyarapítani a meglevő anyagot, hogy minél teljesebb, minél többrétű legyen". Elképzelhető, hogyha ma írna, sajátmagára is lehetne vonatkoztatni egy korábbi Schleicherre tett megjegyzését ,, . . . ha valaki élete végén megkérdezte volna, hogy mit tart