Nyelvtudományi Közlemények 78. kötet (1976)

Tanulmányok - Sebeok, Thomas A.: A „dialektus” állatszemiotikai szempontból [„Dialect” from a Zoosemiotic Perspective] 435

436 SEBEOK, THOMAS A. sugall egy következetesen komparatív szemiotikai megközelítés a nyelvész számára? Hadd kezdjem az állati kommunikáció gazdag irodalmában közölt dialektuskülönbségek néhány feltűnő esetének rövid ismertetésével (SEBEOK 1968, 1977). Az első példa (amely különösen megörvendeztette volna Lazicziust, ós amelyre ez a nagy kozmopolita tudós minden bizonnyal ösztönösen figyelmet fordított volna) társasán élő rovaroknak, a mézelő méhek krajnai fajtáira (Apis mellifera carnica) vonatkozik. Ezekre összpontosították von Frisch és tanítványai írígylésreméltó pontosságú kutatásaikat (FRISCH 1962. 1967, 293 — 320). Az A. mellifera hat genetikai fajtaváltozatának komparatív vizsgálata feltárta, hogy a körtánccal és a potrohcsóváló tánccal, ül. a táncritmussal ,.körülírt" terület, mindegyiknél különböző. Ezeket a variációkat igen találóan dialektusokként említették. Ahogy erről már korábban beszámoltam (SEBEOK 1972, 46), ezt a dialektus-jelenséget szellemesen értékelték, s ennek eredményeképpen a von Frisch-féle kommunikatív hipotézissel megegyezően kiderítették, hogy például a dolgozók „olasz" (ligustica) fajtája aláértékelte (azaz „félreértette") az „osztrák" (carnica) táncok tempóját, és fordítva az „osztrák" fajta túlértékelte (azaz „félreértette") az „olasz" táncokat egy, a két tenyészetből alkotott, kevert kolóniában. A második emlős, közvetlenül az ember után, amelynél a jelenséget alig egy évtizeddel ezelőtt észlelték, az elefántfóka (Mirounga angustirostris); állandó különbségeket észleltek és írtak le a hímek vészjelzéseiben. Az állítások szerint hangadásuk földrajzi variációi világosan emlékeztetnek az emberek helyi dialektusaira. Űgy találták, hogy bizonyára a közlés módja okozza „a különálló földrajzi területeken a dialektusok gyors kialakulását és kétségtelen fennmaradását egyik generációról a másikra". Mindez azt a következtetést sugallta a kutatónak, hogy „az ember nem az egyetlen emlős, amely a normális vokalizációt a faj más tagjaitól tanulja" (LE BOEUF és PETEBSON 1969, 1656). További bizonyíték is van arra, s ez végeredményben értelmezés kérdése további taxonomikus viták megoldásától függ —, pocoknyúl (Ochotona princeps), bizonyos bálnák (számos Globicephela fajta), és a selyemmajom (Saimiri sciureus) hívásai földrajzi változatokba kendőződnek s ezek valóságos dialektusként jellemezhetők. Mellékesen hangsúlyozni kell, hogy az emlősökkel kapcsolatban helytelen volna kizárólag a hang regionális variánsaira korlátozni a „dialektus" fogalmát annak ellenére, hogy az idevonatkozó kutatások javarészt az akusztikai körülményekre összpontosultak. Emlékeztetnünk kell arra, hogy az emberi jel-nyelvek is világosan szótválaszthatók dialektus határokkal, vagyis az egység hiányaira, amelyet Ameslanra vonatkoztatva körvonalaztak legalább két déli és három New England-i államban (CRONEBEBG 1965, 313 kk.), bár ez természetesen sokkal szélesebb dokumentációt kíván, mint ami most itt lehetséges. Aprólékosan tanulmányozták a madárhangok földrajzi változásait (különösen az udvarlási dalokat és az irányító hangadásokat). Ennek irodalmát ismerteti ARMSTRONG (1963, 88—111), és később THTELCKE (1969). Több vizsgálat azt bizonyította, hogy a motívumok, mintegy mozaikszerűen szótválaszthatók, ahol minden egyes helyi populációt egy-egy daltípus jellemez és különböztet meg a szomszédos populációktól, de ez a típus újra előfordulhat máshol is. A pinty (Fringilla coelebs) esőt jelző hangja klasszikus példája a mozaikváltozatnak az európai kontinensen (a nyelv-földrajzban az ilyen természetű