Nyelvtudományi Közlemények 78. kötet (1976)
Tanulmányok - Komoróczy Géza: A sumer–magyar nyelvrokonítás [Die sumerisch-ungarische Sprachvergleichung] 3
A SUMER-MAGYAR NYELVROKONlTÁS 27 vagy sziget-nyelvek ilyen mennyisége mellett nem sok végleges és meggyőző eredménnyel kecsegtet az a kutatási irányzat, amely külön-külön próbálja megtalálni egy-egy sziget-nyelv rokonait Eurázsia régi vagy mai nyelvei között. A sziget-nyelvek feltűnő jelenségének magyarázata — meggyőződésem szerint — a Közel-Kelet korai történetének tisztázódásával párhuzamosan adható majd meg, de aligha abban az értelemben, hogy az illető nyelvek mindegyikének kifogástalan rokont, netán nyelvcsaládot találunk, hanem sokkal inkább oly módon, hogy magát a jelenséget tudjuk magyarázni, történeti választ adva a kérdésre, miért is van ennyi sziget-nyelv az élelemtermelő gazdálkodás forradalmian új korszakának kezdetén s még egy ideig. A jelenség egyébként nem korlátozódik az ókori keletre, sok tekintetben hasonló helyzetet találunk Ázsia nyelvi térképének nem egy zónájában is. Nincs kizárva, hogy a nyelvcsaládok klasszikus elmélete bizonyos történeti-földrajzi térségekben alkalmatlan a nyelvek egymás közötti kapcsolatainak leírására. Az ókori keleten bizonyosan nem, de talán Ázsia némely más térségében sem számíthatunk arra, hogy egyszer majd mégiscsak lehetővé válik a szó hagyományos értelmében vett nyelvcsaládok megállapítása. Úgy látszik, közelebb juthatunk az igazsághoz, ha nem nyelvrokonságról, hanem inkább a sziget-nyelvek és nyelvcsoportok érintkezéseiről beszélünk.123 Az adott térség nyelveinek diszparát voltára pedig történeti magyarázatot kell keresnünk. A sumer—magyar nyelvrokonítás témakörébe mindebből persze csupán annyi tartozik, hogy az a szemlélet, amely az irányzat őstörténeti kombinációiban érvényesül, minden ízében idejét múlta. Ugyancsak elavultnak mondható az a szemlélet is, amely az emberi civilizáció hajnalán szemünk elé kerülő népek mindegyikének őshazát keres, mégpedig többnyire messzi tájakon, és vándorlásaikat, majd honfoglalásukat olyannak képzeli, mint amilyenek a népvándorláskor nagy eurázsiai népmozgalmai voltak. A sumerek valószínűleg nem messzi földről érkeztek Mezopotámiába, s őshazájuk, ismét a szó hagyományos értelmében véve, aligha volt. Az élelemtermelés kezdeteinek korában Nyugat-Irán területén élő népesség része voltak, s nem honfoglalás-szerűén, hanem lassú terjeszkedés útján, más csoportokkal együtt települtek be az alluviális síkságra. Történeti értelemben kizárólag mint a Dél-Mezopotámiában kialakult civilizáció egyik alkotóeleméről beszélhetünk róluk. Amit az i. e. 3. évezredi délmezopotámiai kultúrában jellegzetesen sumernek szoktunk tartani, mind itt fejlődött ki, az i. e. 5—4. évezredi előzményekből. A térség ősi nyelvei (praesumer, protoakkád, sumer, akkád) kizárólag csak mint nyelvek különíthetők el egymástól, a történeti teljesítmény kétségen kívül közös és mezopotámiai.12* 123 Hasonló gondolatokat fogalmazott meg pl. HAJDÚ PÉTER: Finnugor népek és nyelvek. Budapest 1962. 45. kk.; Bevezetés az uráli nyelvtudományba. Budapest 1966. 90. kk.; és HARMATTÁ JÁNOS: AZ indoeurópai népek régi településterületei és vándorlásai. A MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 27 [1972]: 309 — 324. — Vö. még RÓNA-TAS ANDRÁS: Néhány gondolat a nyelvrokonságról. Nyelvtudományi Közlemények 71 [1969]: 261 — 279. 124 A kérdés legújabb irodalmából vö. F. R. KRAUS: Sumerer und Akkader, ein Problem der altmesopotamischen Geschichte. Amsterdam—London 1970; J. S. COOPER: Sumerian and Akkadian in Sumer and Akkad. Orientalia 42 [1973]: 239 — 246; W. v. SODEN: Sprache, Denken und Begriffsbildung im Alten Orient. Wiesbaden 1973. 14., különösen 16. jegyzet. '
