Nyelvtudományi Közlemények 77. kötet (1975)

Tanulmányok - Büky Béla: Sheila E. Blumstein: A Phonological Investigation of Aphasic Speech 293

294 SZEMLE-ISMERTETÉSEK megközelítéshez. Az afáziás betegek beszédtevékenységének egyedi eseteit természetesen nem lehet nyelvi eszközökkel vizsgálni, hanem inkább csak azokat a tüneteket, melyek az agy információközlő működésének nagy funkciósávjaival állnak kapcsolatban. Emiatt a szerző tulajdonképpen nem is annyira az afázia gyógyításához szolgáltat kutatásaival hasznos adatokat, mint inkább ahhoz, hogy a nyelvi készségek feltételezett aktivizációs folyamata vajon valóban a feltételezett formának megfelelően valósul-e meg. Egyszerűbben szólva a szerző a beszéd pszicholingvisztikai megvalósulásának képét, modelljét kívánja igazolni, esetleg korrigálni vizsgálataival. Emellett azonban egy immár klinikailag is hasznos vonatkozást tartalmaznak kutatásai : arra világítanak rá, hogy a nyelvészeti elméletek az afázia lényegére és jelenségeire vonatkozóan vajon egybeesnek-e a klinikai vizsgálatokból leszűrhető elméletekkel, modellkoncepciókkal. A szerző bizonyos elméleti és afáziakutatás-történeti áttekintés után — mely témában való jártasságát a kötetben előforduló számos idézett szerző munkájának alapos ismerete igazolja — a fonémák statisztikai elemzésével kezdi kötetének érdemi részét. Megállapítja, hogy a nem beteg személyek és az afáziás betegek hanghasználati gyakoriságában (angol nyelvű betegek !) nincs alapvető különbség. (Az r hang gyakorisága valamivel nagyobb az afáziásoknál, az ÍJ hangé viszont valamivel csekélyebb — de mindez nem túlságosan szignifikáns tünet.) Jelentős hangstatisztikai adatra bukkanunk az afáziásoknál viszont akkor, ha azt vizsgáljuk, hogy a hangok ejtésében elkövetett hibák gyakorisága miként viszonyul az illető beszédhang (angol) adott nyelvi általános gyakoriságához. A hibázás —mint kiderült — fordítva arányos a beszédhang gyakorisagával. (Az angolban a leggyakoribb fonéma a t, ennek ejtését vétik el viszonlag legkisebb mértékben az afáziások !) Minthogy az angol köznyelvben előforduló fonémagyakoriságra nézve több statisztika is készült, megemlítjük, hogy BLUMSTEIN a P. B. DENES-fóle gyakorisági adatokkal dolgozott, ami „On the Statistics of Spoken English" címmel a Journal of the Acoustical Society of America c. folyóiratban (35[1963] : 892 — 904) jelent meg. A fonémagyakoriság vizsgálatát a szerző nem szélesítette ki olyan kérdésfelvetéssel, hogy melyek a leggyakrabban elvétett hangkapcsolatok. A fonológiai oppozíció-elvekre épített vizsgálata elsősorban az egyes hangok elkülönített vizsgálatát tette lehetővé. Később azonban — mint majd látni fogjuk — a hangok egymásrahatásának (hangátvetés stb.) jelenségeit is vizsgálni fogja, ám a hangkapcsolatoknak más hangkapcsolatokra való hatásáról már nem lesz szó. Mindez bizonyos hiányosság a kötetben. Az sem szerencsés metodikailag, hogy e fonémastatisztikai vizsgálatokat a szerző az összes afáziás típusra vonatkozóan Összevontan végzi. Ez az összevont vizsgálat később feloldódik : később gondosan érvényesíti a szerző az egyes afázia-típusok elkülönített vizsgálatának elvét. Nézzük futólag, hogy milyen afázia-típusokat különít el egyáltalán a szerző és nézzük meg kissé közelebbről azt is, hogy milyen módszerrel végezte kutatását ! BLTJMSTEIN — a klinikai gyakorlat alapján — három afáziával számol: a Brocaféle (megtartott szómegértés mellett a szavak kiejtésére való képtelenség = expressiv afázia) afáziát, a Wernicke-féle (emlékképek elveszése, a szómegértés hiánya) afáziát és az ún. vezetóses (ül. conductiós) afáziát (a motoros és szenzoros beszédközpont közötti kapcsolat megszakadása) különbözteti meg. R. JAKOBSON — mint ismeretes — több alkalommal foglalkozott az afázia nyelvészeti vonatkozásaival, de ő valamelyest más tipológiát használ : az efferens (anterotemporális mezőben fellépő), a dinamikus (frontális), az afferens (postcentrális), az amnesztikus (centrotemporális), a szenzoros (posterotemporális) és a szemantikus (parietális) afáziákat különbözteti meg. (Vö. : R. JAKOBSON: Hang — Jel — Vers c. kötetében „Az afázia nyelvi tipológiája" c. dolgozat anyagát 204—226 és itt főleg a 222 — 223 1.) A BROCA-féle afázia lényege, mint említettük, a kiejtés zavara : ez a zavar, további elemzés eredményeként, egyrészt fonetikai (olyan hangokat képez a beteg, melyeket végeredményben nem lehet egy adott nyelv hangjának tekinteni, vagy az egyes hangok artikukációs mechanizmusa módosul, de a hang azonosítható marad), vagy fonemikus (hibássá válik a beszélő hangrendszerében a fonemikus oppozíciók, a fonemikus megkülönböztető jegyek összefüggés-rendszere). A szerző, jelen tanulmányában, csak a fonemikus zavarokkal fog foglalkozni, mivel a fonológiai szempont ezek kiemelt vizsgálatát teszi szükségessé. A BROCA-féle afáziában szenvedőkre gyakran az is jellemző, hogy beszédük „távirati stílusú" : hiányoznak belőle a névelők, a kötőszavak, a vonatkozónévmások stb. (A jelentések felfogásának készsége ép marad.) A Wernicke-féle afáziában szenvedőkre a megnevezési vétségek, az utánmondás nehézségei és a folyamatos beszéd megértésének zavarai jellemzők. Minthogy a szavak megtalálásában e betegeknek nehézségeik vannak, gyakran tapasztalunk beszédükben a megnevezendő tárgyakra, jelenségekre vonatkozó bonyolult körülírásokat, sőt új szóképzéseket. Egyikemásika ezen szóújításoknak az anyanyelv jelentéstani rendszere alapján érthetetlen is