Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Szemle – ismertetések - Kemény Gábor: Albert Henry, Métonymie et métaphore 478

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 479 val, hanem — mint később látni fogjuk — műelemző gyakorlatába is átülteti: a metafora alaktanának megalapozásakor az arisztotelészi poétika kategóriáihoz nyúl vissza. E felfogás és megközelítési mód számos ponton érintkezik egy merőben eltérő kiinduló -pontú és jellegű iskolának, a lingvisztikai és irodalomkritikai strukturalizmusnak „a retorika időszerűségéről" vallott nézeteivel (vö. GÉRARD GENETTE, Rhétorique et enseignement, in: Figures II. Paris 1969. 23 — 42; TZVETAN TODOROV, Littérature et signification. Paris 1967. 91 — 5 stb.). A „hagyományos" és „modern" irányzatoknak e szemléletbeli konvergenciája, a retorikai, s ennélfogva szükségképpen formális és szinkrón metódusok fokozatos térnyerése (ehhez vö. még az HENRYtól is többször idézett kézikönyvet: OH. PERELMAN —L. OLBRECHTS-TYTECA, La nouvelle rhétorique. Traité de l'argumentation I —IL Paris 1958; valamint A. KIBEDI VARGA, Rhétorique et littérature. Paris 1970) tudományelméleti ós filozófiai aspektusból is figyelemre méltó jelenség. Ezekre az összefüggésekre azonban e helyütt nem térhetünk ki bővebben. A bevezetés másik lényeges megállapítása a dolgozat fő célkitűzését körvonalazza. A szerzőnek az a meggyőződése, s ezt már itt, a kezdet kezdetén leszögezi, hogy a mindeddig egymástól többé-kevésbé elszigetelten tárgyalt három szókópfajta: a metafora, a metonímia és a szinekdochó tulajdonképp egy és ugyanazon nyelvi tény háromféle megnyilvánulása, melyet egyetlen alapvető szellemi művelet hoz létre (10). A könyv ennek a hipotézisnek az igazolására tesz kísérletet. Az első részt, a metonímia és a szinekdochó sajátságait analizáló mintegy 35 oldalnyi fejezetet lapozgatva a recenzensben óhatatlanul felötlik, hogy e szóképeket a magyar stilisztika egyik jeles művelője, ZLINSZKY ALADÁR már a tízes évek elején a stilisztikai fogalmak lomtárába utalta (ZLINSZKY, A szóképekről. Bp. 1911; In: A magyar stilisztika útja. Szerk. SZATHMÁRI ISTVÁN. Bp. 1961. 246), s ez a nézete akkor nagyon is „korszerűnek" és követendőnek látszott, amire mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a francia GASTON ESNAULT még 1949-ben is így ír: „la métaphore seule est poésie, est faiseuse" (ESNAULT, La sémantique. In: Où en sont les études de français. Manuel général de linguistique française moderne. Publié sous la direction de: ALBERT DAUZAT. Paris é. n. [19492], 134). Ma viszont, a hetvenes évek derekán minden, a szóképekkel foglalkozó igényesebb közlemény részletesen kiterjeszkedik a fogalmi érintkezésen alapuló képek problematikájára (vö. pl. csak a közelmúlt magyar szakirodalmából: J. SOLTÉSZ KATALIN, Babits Mihály költői nyelve. Bp. 1965. 123 — 7; JÁNOSIK ZSUZSA, A tömörítés eszközei Németh László prózájában. Bp. 1971. 68 — 73; K. SZOBOSZLAY ÁGNES, A szemléletesség eszközei Németh László nyelvében. Bp. 1972. 37 — 52). Ezt a tendenciát dokumentálja többek között éppen ALBERT HENRY könyve is. Annak, hogy a metonímia és a szinekdochó stilisztikaipoétikai jelentőségéről az utóbbi években ennyire megváltozott a felfogás, nyilván többféle oka van. Ezek közül mi most csak az egyikre hívjuk fel a figyelmet, mégpedig ROMAN jAKOBSONnak egy tudománytörténeti fontosságú publikációjára, amely a nyelv metaforikus és metonimikus pólusának feltárásával implicit módon a metonimikus képalkotás egyenértékűségét és alapvető voltát is bebizonyította (JAKOBSON, TWO Aspects of Language and Two Types of Aphasie Disturbances. In: ROMAN JAKOBSON—MORRIS HALLE, Fundamentals of Language. 's-Gravenhage 1956. 53 — 82, különösen 76 — 82). HENRY számos vonatkozásban bírálja JAKOBSON elméletét — erre a későbbiekben még visszatérünk —, ám könyvének ez a fejezete véleményünk szerint aligha születhetett volna meg a metonímiára és a szinekdochéra irányuló kutatásoknak ROMAN jAKOBSONra visszavezethető fellendülése nélkül. A. mű tulajdonképpeni érdemi fejtegetéseit HENRY, példamutatóan, az alapfogalmak megbízható definiálásával vezeti be. A szinekdoché és a metonímia, e két, korábban nemritkán összekevert: önkényesen felcserélt vagy indokolatlanul egybemosott kategória között világosan meghúzza a határvonalat. A köztük levő legfontosabb különbséget — ESNAULT nyomán — abban látja, hogy míg a szinekdoché a szónak logikai és pszichológiai terjedelmét, addig a metonímia a tartalmát módosítja (58). Az előbbire a crins 'sörény' szót hozza fel példának, amely eredetileg általában minden élőlény fején és nyakán levő szőrzetet jelenthetett, s használata csak később korlátozódott a lovak sörcnyének megjelölésére. A metonímia szemléltetésére idézett jelentésfejlődés nyelvi és kultúrtörténeti szempontból egyaránt jóval érdekesebb: grève 'egy bizonyos hely a Szajna-parton' ->- 'az a hely, ahol a munkanélküliek összegyűlnek' -*• 'munkabeszüntetés, sztrájk' (19 — 20). A két szóképfajtát az a közös mozzanat kapcsolja össze, hogy mind a metonímia, mind pedig a szinekdochó két érintkező képzet közötti asszociációból ered. A mélyben meghúzódó egységüknek HENRY pszicholingvisztikai magyarázatát adja: mindkét képtípus egy alapvetően közös tudati műveletben gyökerezik. Ezt a műveletet a könyv írója a természettudományból kölcsönzött műkifejezéssel fokcUizáció-nák kereszteli el (eredeti jelentése: 'fénynyalábnak vagy elektronsugárnak