Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Szemle – ismertetések - Kemény Gábor: Albert Henry, Métonymie et métaphore 478

480 SZEMLE - ISMERTETÉSEK egy pontra irányítása, koncentrálása' [26]). A nyelvészet régebben is ismerte és le is írta ezt a jelenséget, legfeljebb kevésbé „természettudományos" módon, pl. így: „(közös) jelentés jegyek kiemelése" stb. A fokalizációs mechanizmus több, egymásra épülő logikai ós nyelvi síkon működtethető. HENRY pontosan ós érzékletesen elemzi ezeket a szinteket és műveleteket: ebben rejlik igazi érdeme, nem az — egyébként ötletes — új műszó kiagyalásában. A fokalizációs eljárások szempontjából szóba jöhető nyelvi rétegek meghatározásakor a szerző számos új vagy részben új terminus technicust használ, emiatt ismertetésünkben egy kis kerülőt kell tennünk. A fogalom, HENRY szerint, több más fogalomból tevődik össze; a nyelvi jel, a szó mögött megbúvó fogalmi entitásnak e fogalmi-logikai alkotórészeit — POTTIER és GREIMAS nyomán — szémák-nak hívja. Egy fogalom-entitás szómáinak összessége alkotja az ún. szémikus mező-t (24). A metonimikus jelentésváltozások a lexikális egységek szómikus struktúráiban zajlanak le. A tudat a szémák egyikére koncentrál, s a fogalom-entitást azzal a szóval jelöli meg, amely e szémát fejezné ki akkor, ha fogalom-entitásnak tekintenénk (pl. louis 'Lajos-arany'). A szellemi mozgás az interszómikus viszonylatok síkján megy végbe: a szémák komplexumát mint egészet csaknem figyelmen kívül hagyja, s csak egyikőjükre összpontosul (a fenti példában a 'lemez', 'kerek', 'arany', 'fizetni' stb. jelentéskomponensek szorulnak háttérbe az egyetlen kiemelt fogalmi jegy — 'Lajos [király] képe' — mögött). Ez az elszigetelő-kiemelő művelet a fokalizáció (24 — 6). A szémikus mezők szintje fölött a fogalmi (szemantikai vagy asszociatív) mezők rétege terül el, amely fogalom-entitásokból és a nyelvben ezeknek megfelelő szavakból, kifejezésekből áll. Ezek közt állandó és többé-kevésbé pontosan leírható viszonyok vannak. A szinekdoché egy asszociatív mező két elemének szémikus struktúráját mozgatja meg: tudatunk mintegy „egymásra kopírozza" két érintkező — vagyis ugyanazon asszociatív mezőhöz tartozó — fogalom szémikus mezejót; a közös karakterjegyeknek csak egyikét tartja meg, s ennek alapján végrehajtja a terminus behelyettesítését (25). A metonímia és a szinekdoché tehát ugyanannak a szellemi műveletnek a megnyilatkozása. A képalkotás folyamata két, egymással szorosan összefüggő és egymásból következő fázisra tagolódik: a) a „tudatnyaláb" áthelyezése a mezőnek egy másik helyére, amely korábban nem volt kiemelve; b) a nyelvi jel behelyettesítése (26). Itt jegyezzük meg, hogy a behelyettesítés műszó egy kissé szimplifikálja a művelet lefolyását, s a költői nyelv metonímiáira-szinekdochéira aligha alkalmazható (e problémáról később, JEAN COHEN metafora-elmélete kapcsán még szót kell ejtenünk). A lényegben azonban HENRYnak minden bizonnyal igaza van: a metonímia és a szinekdoché fokalizációs szóképek (26). Az első rész egyébként igen gazdag találó részletmegfigyelósekben is. E finom elemzések ismertetéséről hely hiányában le kell mondanunk, csak utalásképpen hívjuk fel az olvasó figyelmét a metonimikus körülírásról (32 skk.), ill. a szinekdoché és a metafora összefonódásáról (38 — 40) írottakra. A fejezet végén, ahogy ezt korábban említettük, HENRY néhány kritikai észrevételt fűz ROMAN JAKOBSON gondolatmenetéhez (47 — 50). Többek között azt a jogosultnak látszó kérdést teszi fel, hogy vajon JAKOBSON „realista prózá"-ja időtlen kategória-e vagy konkrét (stílus)történeti tény. Rámutat, hogy a metaforikus kifejezésmód nem a romantikus költészet privilégiuma: a klasszikus és a modern lírában is jelentős szerepet játszik (pl. Saint-John Perse-nól; de ugyanez a költő éppily „romantikusan" tobzódik a metonímiában is, Oiseaux című prózaversében). Mindebből a magunk számára azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a jakobsoni teória nagy vonalakban helytálló, de a konkrét műalkotásokkal szembesítve további finomításra szorul. A kötet második szerkezeti egysége a metaforáról kíván átfogó képet adni. A vállalkozás merészsége és szépsége lefegyverző, de egyúttal kételyeket és ellenérzéseket is ébreszt az olvasóban: érdemes-e újból nekivágni ennek az „agyonírt" témának? A metaforának ugyanis minden képzeletet felülmúlóan hatalmas terjedelmű szakirodalma van. Az amerikai WARREN A. SHIBLES bibliográfiájában, amely ugyanabban az esztendőben látott napvilágot, mint HENRY könyve, csaknem 300 sűrűn nyomott oldalon sorjáznak a metaforával foglalkozó monográfiák, tanulmányok, cikkek könyvészeti adatai (SHIBLES, Metaphor: An Annotated Bibliography and History. Whitewater, Wisconsin, 1971, The Language Press, XIV, 414 p.; a tulajdonképpeni bibliográfia: 23 — 318). A szinte áttekinthetetlen adat- és gondolat-dzsungel láttán önkéntelenül is az a kérdés fogalmazódik meg bennünk: lehet-e ezek után még mindig valami újat mondani a metaforáról? Nos, ALBERT HENRY munkája bebizonyítja, hogy — lehet, sőt: meglepően újat is lehet ! A metaforáról és a metonímiáról értekező régebbi szerzők a két szóképfajtának főként antagonisztikus ellentétét hangsúlyozták, megállapítva, hogy két szemléletmód,