Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Tanulmányok - Havas Ferenc: Az észt nyelv tipológiai hovatartozásának problémája. [cirill] 23

AZ ÉSZT NYELV TIPOLÓGIAI HOVATARTOZÁSÁNAK PROBLÉMÁJA 35 típus, erre legpontosabban statisztikai adatokkal válaszolhatunk. Az ilyenfajta statisztikai adat nemcsak objektív (pedáns munkamódszer mellett ez minden statisztikai adatra jellemző), hanem egyszersmind lényegi is, tekintve hogy objektumai nem véletlen szövegek véletlen adatai, hanem a tipológustól fontosnak talált szerkezeti tulajdonságok. E meggondolások fényében közöljük az észt nyelv rendszerstatisztikai mutatóinak némelyikét, melyeket jellemzőnek találtunk. Ezek az adatok természetesen semmiféle „szenzációt" nem szolgáltatnak, azt emelik ki, amit eddig is tudtunk, csak nem ilyen egzaktan. 4.1. A tővariancia mutatója. Ez nem más, mint egy adott nyelv összes lehetséges tőtípusa tővariánsainak átlagos száma. Csak megközelítően adható meg, a lényeg voltaképpen az, hogy 1 közelében van-e, vagy annál lényegesen nagyobb. („Tipikus" agglutinatív nyelv esetében — melyben a töveknek egyáltalán nem lenne variációja — a mutató értéke ugyanis 1,00 lenne.) Az észtben értéke 3,15 — vagyis alaposan eltér az „ideálistól". 4.2. Fúziós mutató. Ez az adat arról tájékoztat, hogy egy adott rendszeren belül hány affixummorféma mutat fel a tővel való kapcsolatba lépéskor fonemikus variabilitást (vagyis hány affixummorfémának vannak a fonetikai helyzettől függően más-más fonológiai felépítésű változatai). Azt vizsgáljuk tehát, hogyan viszonyul a morfonológiai variációt mutató affixumok száma a részrendszer összes affixumának számához. Célszerű pl. a névszóragozási rendszer vizsgálata. Az észtben ez a fúziós mutató — nulla. A magyarban ez a mutató 70,59%, a finnben meg 64,28% — a magánhangzó-illeszkedés következtében. 4.3. A szinteticitás mutatója. A morfológiai vizsgálatok során többször is vizsgáltuk az analitikus és szintetikus esetragok kérdését. Ezek egymáshoz vagy a rendszerhez viszonyított aránya döntő jelentőségű egy nyelv alaptípusának meghatározása szempontjából. E mutató statisztikailag is előállítható mint a külső vagy belső szintetizmust (is) felmutató esetek és az összes eset arányszáma. Az észt nyelvben ez az adat 16,67% ! Könnyen belátható, hogy flektáló nyelveknél ennek az adatnak a 100% közelében kell járnia, hiszen ott a kázusvégződések többsége szintetikus (több grammatikai jelentést fejez ki). 4.4. Az allomorfizmus mutatója. Ez az esetragok morfológiai megoszlásának más szempontból való felmérését jelenti. Kiszámítjuk, hogy milyen arányban vannak jelen egy rendszerben a morfológiai alternánsok, tehát az esetragok allomorfjai. (Az egy és ugyanazon grammatikai jelentést kifejező allomorfok aránya az összes létező esetraghoz.) Agglutináló nyelvek esetében ez az adat nullához konvergál, flektálókéban viszont jelentékeny (ilyenkor ugyanis figyelembe vesszük az összes kivételt, eltérő ragozást stb.). Az észtben, mint mondottuk, mindkét szám partitívuszi és illatívuszi alakjai tekinthetők allomorfikusnak, az ilyen esetragok száma 12. Az összes esetrag száma (a többi esetben csak egy-egy változat lévén) 36, az allomorfizmus aránya tehát elég tekintélyes: 33,33%. Természetesen más adatokat is kiszámíthatnánk a fenti módon, azonban az itt felsoroltakat tartottuk a legjellemzőbbeknek. 5. Mindezek fényében összefoglalásul a következőket mondhatjuk el. Az észt nyelv tipológiai vizsgálata során megállapítottuk, hogy e nyelvet morfonológiai szinten a gazdag tővariáció mellett részlegesen fúziós morféma-3*