Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Tanulmányok - Havas Ferenc: Az észt nyelv tipológiai hovatartozásának problémája. [cirill] 23

34 HAVAS FERENC Nem állíthatjuk tehát, hogy az egyeztetés elvileg hasonló jelenség lenne a flektáló és az agglutináló nyelvekben. Van még egy eddig nem említett szembetűnő különbség a kétféle kongruencia között: az agglutináló nyelvek nem ismerik a genus, a grammatikai nem szerinti egyeztetés fogalmát. Ez azonban a fentiekből már következik: ha a jelzőként használható névszóknak (mellékneveknek) csak egyféle deklinációja van, akkor a nyelvtani nem szerinti egyeztetés s következésképpen a nyelvtani nem fogalma teljesen kizárt. (A flektáló nyelvekben a jelzőknek ott is két ül. három végződéssora van, ahol egyébként a főnév és melléknév ragozása nem különbözik egymástól, vö. pl. az ószlávban: CTapi> AOMT>, CTapa weHa, ül. crapo jvrbcTO.) Ily módon a genus kategóriájának hiánya, mely, mint két évszázad nyelvészeti megfigyelései bizonyítják, oly szembetűnő különbsége az agglutináló és flektáló nyelveknek, voltaképpen csak annak a lényegesebb eltérésnek a következménye, hogy az agglutináló nyelvekben nincsenek különböző deklinációk. (Ez alól egyes névmások némely alakjai ugyan kivételt képezhetnek, de rendszerük ilyenkor is alapjában az egységes nomenragozáséhoz hasonló.) Mindebből világosan látható: pusztán a névszók s a névszói szerkezetek vizsgálata is meggyőzően bizonyítja, hogy lényeges flektáló vonásokat az észtben nemigen lehet felfedezni. (Az igeragozás tanulságai, melyekről itt az adott szempontból felesleges lett volna részletesen beszélnünk, nézeteinknek a legcsekélyebb mértékben sem mondanak ellent.) 4. Állításainkat néhány statisztikai adattal is alátámaszthatjuk. A statisztika azon módszerek közé tartozik, melyek az utóbbi évtizedben egyre inkább helyet kérnek a tipológiában, bár nem vagyunk róla meggyőződve, hogy az a fajta statisztika, melyet eleddig ilyen célra használtak, valóban betöltené tulajdonképpeni feladatát. Szkepticizmusunk a szövegtipológiára vonatkozik, mely eddig inkább csak a legalsó nyelvi szintek jellemzésében tud eredményeket felmutatni. A szövegstatisztikán alapuló tipológia lényege az, hogy próbaképpen kiválasztott szövegekben bizonyos objektumok előfordulási számának egymáshoz viszonyított mértékében — például szavak és morfémák, agglutinatív szerkezetek és morfémajunktúrák, szavak és tőmorfémák arányában — próbálja megragadni a nyelv típusát. Homályos azonban, hogy az adott nyelv szerkezetének előzetes ismerete nélkül milyen alapon identifikálhatok ezek az objektumok; ha pedig a nyelv szerkezete ismert, mi akadálya annak, hogy a nyelv tipológiai besorolását közvetlenül e struktúra megítélése alapján végezzük el. Egyszóval: a magunk részéről a rendszerstatisztika hívei vagyunk. Rendszerstatisztikán az egyes nyelvi struktúrák tipológiailag releváns tulajdonságainak egymáshoz viszonyítását, ill. összehasonlító vizsgálatok esetén a szembeállított rendszerek jellemző jegyeinek statisztikai egymáshoz mérését kell érteni. Itt tehát a statisztikai kutatás a kész, ismert rendszer(ek)ből indul ki, s vizsgálatának tárgyai a rendszer olyan tulajdonságai, melyeket a strukturális tipológiai elemzés feltár ugyan, de melyeknek súlyát nem tudja egzakt pontossággal meghatározni. Ha pl. az érdekel bennünket, hogy két, általában agglutinatív ragokkal operáló, de elvétve szintetikus kázusaffixumokat is használó nyelv közül melyik a „tisztább", s melyik a „vegyesebb" (Erre a szempontra Bereczki Gábor hívta fel a figyelmemet.) Szintaktikai kongruencia önálló kialakulására vö. a magyar mutatónévmási szerkezeteket: en-nek a lány-nak, et-től a lány-tol stb.