Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Tanulmányok - Havas Ferenc: Az észt nyelv tipológiai hovatartozásának problémája. [cirill] 23

AZ ÉSZT NYELV TIPOLÓGIAI HOVATARTOZÁSÁNAK PROBLÉMÁJA 33 az esetrag között, hiszen formálisan beleilleszkednek a paradigma többi tagja közé, de a jelző és a jelzett szó genitívusza után szoktak állni, mint a névutók nagy része (az egybeírás nem nyelvi, hanem helyesírási szempont !) — kötelező a jelző és a jelzett szó egyeztetése, kongruenciája. Vö. pl. • magyar: észt: szép lány ilus neiu 'ua.' szép lányo-k ilusa-d neiu-d szép lány-tói ilusa-lt neiu-lt szép lány-ról ilusa-st neiu-st stb. stb. Vajon mi ennek a tipológiai jelentősége? Ismét az a helyzet, hogy kézenfekvőnek látszik a flektáló nyelvek analógiája. Hiszen ha ezeket a nyelveket vesszük szemügyre, látjuk, hogy mindenütt, ahol névszóragozás egyáltalán szerepel, kötelező a kongruencia is. Vö. pl. latin: orosz: virg-o pulchr-a Kpacue-an deeyim-a virgin-em pulchr-am Kpacue-yw deeyum-y virgin-is pulchr-ae npacue-oü deeyuiK-u virgin-i pulchr-ae Kpacue-oü deeyiUK-e stb. stb. Ismét azt a kérdést kell tehát feltennünk: azonosnak tekinthető-e az észt típusú egyeztetés az indoeurópai nyelvekben tapasztalható kongruenciával? Ezúttal is be kell látnunk, hogy a hasonlóság inkább formális, mint lényegi. Formálisan valóban arról van szó mindkét esetben, hogy a főnév és jelzője egyaránt ragmorfémát kap, ha a jelzős szerkezet valamely esetalakban áll. Ezen túl azonban el nem hanyagolható különbségeket látunk: 1. A flektáló nyelvekben mind a melléknév, mind a főnév esetragja szintetikus morféma; 2. A flektáló nyelvekben a jelzőhöz és a jelzett szóhoz járuló ragmorfémák nem szükségképpen egyeznek meg alakilag, a jelző és jelzett szó tartozhat más-más deklinációhoz is, egyes nyelvekben pedig (mint pl. az oroszban) a melléknévnek és a főnévnek következetesen különböző ragozása is lehet. Az észtben azonban, mint láttuk, a tizennégy kazusból tizenkettőt egyalakú végződés jelöl, s ily módon az esetek túlnyomó többségében puszta ragismétlés figyelhető meg a jelzői szintagmában. A jelző végződését tehát az észtben csak szintagmatikai, az indoeurópai nyelvekben szintagmatikai + morfológiai elvek határozzák meg. v Az észtben is megfigyelhető „kis hatósugarúság" (funkcionális analitizmus) célja nyilvánvalóan a szintagmatikus együvétartozás alaki jelölése, amit azokban a nyelvekben, ahol ilyesfajta kongruencia nem ismeretes, szupraszegmentális elemek fejeznek ki.13 13 Megállapításunknak, mely szerint az észt (és következésképpen a balti-finn) kongruencia szinkrón szempontból is elvileg különbözik a flektáló nyelvek megfelelő szerkezeteitől, alighanem diakronikus jelentősége is van: érv lehet azon nézetek ellen, melyek a balti-finn egyeztetést germán vagy szláv hatásból eredeztetik. Valószínűtlen hogy pusztán egy külső hatás egy magától lényegében különböző jelenséget hozzon létre. 3 Nyelvtudományi Közlemények 76/1—2.