Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Tanulmányok - Havas Ferenc: Az észt nyelv tipológiai hovatartozásának problémája. [cirill] 23

32 HAVAS FERENC szerkezetek legalábbis nem tekinthetők tipikusan flektív jelenségnek. Ily módon ha egy agglutinatív nyelvben ilyen jellegű szerkezetet találunk, az jelenthet ugyan elhajlást az agglutináló típustól, de semmi esetre sem a flektáló felé. A külső analízis végső soron izolációs vonás. De ettől függetlenül is: az észt minu isa, sinu isa stb. féle szerkezetek több szempontból is különböznek az indoeurópai nyelvek megfelelő birtokos szerkezeteitől. Először is: a minu, sinu, téma, meie, teie, nende nem a birtokos szerkezetek céljára szolgáló birtokos névmás, hanem a megfelelő személyes névmások genitívuszi alakja. Az indoeurópai nyelvekben a birtokos névmások többsége leíró szempontból külön szófajt képvisel (még ha egyes esetekben a személyes névmásoktól való elszakadás nem teljesen következett is be12

).

Másodszor: mindazon indoeurópai nyelvekben, melyekben egyáltalán létezik deklináció, a birtokos névmás számban, esetben (és nemben) megegyezik a birtokkal, tehát a birtokos szerkezeten belül kötelezően fellép a kongruencia. Az észtben, mely egyébként ismeri az egyeztetést (erről később), az ilyen szerkezetekben mindenfajta kongruencia lehetetlen. Amíg a latinban pl. domus patria nostri, domi patrum nostrorum, az oroszban ÖOM Hűiaero omysL, ÖOMü HŰÍÜHX omifOB szerepel, addig az észtben ezek a szerkezetek meie isa maja, meie isade majád alakúak, vagyis a birtokost kifejező névmási alak nem változik a birtok esetalakjának függvényében. Az eddig még nem említett észt oma morféma, melyet olyankor használnak, ha a mondat alanya és a birtokos megegyezik, éppen abban különbözik az oma 'saját, tulajdon' jelentésű melléknévtől, hogy az utóbbi kongruál a jelzett szóval, míg az oma birtokos névmás — az egyetlen tényleges birtokos névmás az észtben — mindig ebben az alakban jelenik meg. (Vö. Me räägime oma as just 'Ügyeinkről beszélünk' és Me räägime omist as just 'A saját ügyeinkről beszélünk'.) Ezekután aligha tarthatjuk a birtokos személyragozást helyettesítő analitikus szerkezeteket flektáló jellegűnek az észt nyelvben. 3.4. Hátra van még a mondattani szintagmák vizsgálata. Itt is csak egy problémát ragadunk ki: a jelzői szerkezetekét. Ezek is azon jelenségek közé tartoznak, melyeket nem egyszer emlegettek az észt nyelv flektáló jellegű tulajdonságai között. Arról a közismert tényről van szó, hogy míg a finnugor nyelvek nagy részében a jelző és jelzett szó közül mindig csak az utóbbihoz járulnak esetragok, addig egyes finnugor nyelvekben, így az észtben is, a függő eset ragja megjelenik mind a jelző, mind a jelzett szó végén. Ez egyszersmind a ragok természetére is utal. Nyilvánvaló, hogy például a magyarban az alakilag a főnévhez járuló esetrag valójában nemcsak a főnévre vonatkozik, hanem az egész jelzői szintagmára, s ezért nagy hatósugarúnak (funkcionálisan szintetikusnak) mondható, míg az észt esetragok ebben a tekintetben kis hatósugarúnak (funkcionálisan analitikusnak) nevezhetők. Voltaképpen tehát arról van szó, hogy az észt nyelvben — a terminatívusz, esszívusz, abesszívusz és komitatívusz kivételével, melyek „ragjai" átmenetet képeznek a névutó és 1Z A németben pl. a

mein egyes esetekben névmási vonzatként is előfordul (vergiß mein nicht); az oroszban a ezo, eë ill. ux kapcsolata a megfelelő személyes névmások genitívuszi alakjával tagadhatatlan. Mindazonáltal ezekben a nyelvekben is a birtokos névmás a rendszer szempontjából ma már külön szófajt képvisel, s még az említett esetekben is van alaki eltérés a személyes névmás genitívusza és a birtokos névmás használata között (a németben a meine alak már egyértelműen a birtokos névmások rendszerébe ileszkedik; az orosz ezo, eë, ux elöljárók után nem veszi fel a megfelelő személyes névmások protetikus H-jét vö. y Hezo de y ezo omua).