Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Tanulmányok - Havas Ferenc: Az észt nyelv tipológiai hovatartozásának problémája. [cirill] 23

AZ ÉSZT NYELV TIPOLÓGIAI HOVATARTOZÁSÁNAK PROBLÉMÁJA 31 Az a) csoportba tartozó kifejezések szerkezete ugyanis egyaránt tő -f- analitikus esetrag -f- viszonyszó (értelmezésünk szerint tipikusan agglutinatív alakulat) ; a b) csoportba tartozó kifejezések tő -f- szintetikus esetrag szerkezetűek (vagy az eset másfajta szintetikus kifejezési módjáról van szó, mint például a német esetében a szintetikus — esetet és számot kifejező — névelőről), s ezek a flektáló nyelvekre jellemzők; a c) csoportba pedig olyan alakok tartoznak, melyeknek tagjai egytől egyig analitikus és szabad morfémák, a viszonyszók elhagyásával azt kapjuk, amit alapalaknak vagy szótári alaknak szokás nevezni (legfeljebb „szótári alakú" névelővel megtoldva). Az idetartozó szerkezetek izoláló jellegűek. A viszonyszók elhagyása után fennmaradó névszói alak jellegében mutatkozó különbségek tehát sokkal lényegesebbek, mint a viszonyszó pozíciója. Ilyen meggondolások alapján az idetartozó észt szerkezeteket egyértelműen agglutinatívnak tarthatjuk, még ha az észtben feltűnően nagy is az elöljárószók száma. A névszóragozással kapcsolatban van egy másik jelenség is, melyet az észt nyelv flektálóvá válásának bizonyítékaként fel szoktak hozni, nevezetesen a birtokos személyjelezés hiánya. Valóban feltűnő ez a jegy, hiszen a finnugor nyelvek többsége birtokos személyjeleket használ, s az ilyen szóalakokkal szembeállítva a megfelelő észt szerkezetek meglehetősen idegenszerűén hatnak. Például a magyarral és a finnel összevetve: észt: minu isa sinu isa téma isa minu isa-l minu isa-le minu isa-lt sinu isa-lt téma isa-lt stb. Szó se róla, a távolabbról rokon magyar és finn nyelv megoldása itt sokkal közelebb állónak látszik (a Px és Cx különböző sorrendje ellenére is), mint az ,,édestestvér" finné és észté. Sőt az utóbbi tagadhatatlanul emlékeztet a flektáló nyelvek MOÜ omet}, mein Vater, mon père, my father szerű szerkezeteire. Nincs is olyan kutató, aki az észt nyelv állítólagos flektív jellege mellett kardoskodva fel ne hozná ezt a jelenséget ! Az igazság viszont az, hogy az ilyen érvelés sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem megalapozott. Elméleti ellenvetésünk a következő: Minden külső vagy belső analitizmusra11

valló jelenség per definitionem gyengíti egy flektáló nyelv „típustisztaságát". Bármily furcsán hangzik is, a mein Vater stb. szerű 11 Ezeket a terminusokat a következőképpen kell érteni: A tŐjelentés és a grammatikai jelentés megjelenése a kifejezés szintjén négy fokozatú lehet: 1) külső analitizmus: a pozitív jelentést a tő hordozza, a grammatikai jelentéseket segédszavak, szabad morfémák. Pl. angol I would have been, német ich habe gelesen, francia j'avais donné stb.; 2)belső analitizmusra pozitív jelentést a tő hordozza, a nyelvtaniakat analitikus kötött morfémák. Pl. angol un-able-ness, német ver-kauf-en, francia naturelle-ment stb.; 3)külső szintetizmus: pozitív jelentésű tő + szintetikus kötött morfémák. Pl. német Kind-er, orosz doM-aM, latin omn-ibus stb.; 4) b e 1 s Ő szintetizmus: a tőalak a pozitív jelentésen kívül önmagában hordozza a grammatikai jelentés(eke)t is. Pl. angol feet, német Bruder, észt kätte Btb. A második fokozatot más szerzők az elsővel szembeállítva szintetikusnak is szokták nevezni (pl. SAPIR: i. h., HAKTJLINEN: UAJb. 43. stb.). magyar: apá-m apá-d apj-a apá-m-nál apá-m-nak apá-m-tól apá-d-tól apj-á-tól stb. : isä-ni isä-si isä-nsä isä-llä-ni isä-lle-ni isä-ltä-ni isä-ltä-si isä-ltä-än stb.